Olvastam egyszer, hogy az emberek egy bizonyos része úgynevezett “utazó génekkel” rendelkezik, legalábbis okos amerikai tudósok erre a megállodásra jutottak. Viccesen hangzik, mégis egyből magamra ismertem.
21 éves korom körül láttam meg először a tengert, sőt egyből az óceánt. Október közepe volt és nagyjából 13 fok…persze ez sem tántorított el attól, hogy legalább térdig ne merészkedjek bele. Ott kezdődött a szerelem…a következő évektől kezdve annyit utaztam amennyit csak tudtam…imádtam minden országot, mindenhol tetszett és jól éreztem magam. Emlékszem az első hihetetlen élmény az Eiffel-torony megpillantása volt…kisgyerekként olyan elérhetetlennek tűnt, aztán egyszer csak ott álltam előtte…az elmúlt években sok-sok ilyen gyerekkori álmom teljesült, volt, hogy bőgtem örömömben, volt, hogy csak szimplán elállt a lélegzetem…de minél többet láttam a világból, annál többet szeretnék, egyre több új országot, kultúrát, vallást szeretnék megismerni. Mindenre kíváncsi vagyok, a hétköznapokra, az emberekre, az ételekre, az italokra, a gyümölcsökre, a természetre, a történelemre.
Hiszem,hogy az utazás által az ember többé válik, toleránsabb és nyitottabb lesz…de ezen kívül még valami megváltozik, talán a hozzállás, az életszemlélet, a hétköznapok tudatosabb megélése. Az utazás által nem csak idegen kultúrákat, de önmagunkat is alaposabban meg tudjuk ismerni.

Nem az számít, hogy hányszor vettél levegőt az életben, hanem, hogy hányszor állt el a lélegzeted.
Nálam az út elkezdődött, és azóta is tart…