Boldog Karácsonyt!

Eljött az utolsó bejegyzésem ideje is, legalábbis a 10 hetes utazásunkkal kapcsolatos utolsó bejegyzésemnek, merthogy biztos vagyok benne, hogy lesz még folytatás és ennek megfelelően újabb bejegyzések is.

Útközben néhányan kérdezték, hogy tulajdonképpen hogy is hívjuk ezt a kiruccanást, merthogy nem nyaralás, és nem kirándulás. Ez a 10 hét utazás volt idegen országok, emberek, egymás és önmagunk felé. Úgy érzem tankönyvekből évek alatt nem lehet ilyen alapos és tartós ismeretekre szert tenni, mint tapasztalás útján. Férjemmel nulla-huszonnégyben együtt voltunk 70 napon keresztül, ami által még jobban megismertük egymást – igen vicces dolgok derültek ki így csaknem 10 év után is a másikról, és persze magunkról is. Olykor erős belső küzdelmek árán sikerült egy-egy lépést megtenni. Nekem pl. egy rossz repülési élmény után pánikszerű félelmet okozott már a repülő gondolata is. Napokon keresztül bújtam a netet, hogy megértsem a repülőgép működését, a felhajtóerőt, az áteséseket, mert tudtam csak így fogom elhinni, hogy egy kisebb (nagyobb) rázkódás még nem adhat pánikra okot. Sokkal nyitottabb lettem idegen emberek iránt, nem jelent már gondot két perc alatt szóba elegyedni a mellettem üllővel, vagy megosztani az asztalunkat és közben jót beszélgetni a többi utazóval.

10 hét kinek hosszú, kinek nem. Minden csak viszonyítás kérdése, szüleinknek, barátainknak, kollégáinknak nagyon hosszú idő volt, míg nekünk hamar elszaladt. Voltak fantasztikus és néha nehezebb napok, életreszóló élmények és szép emlékek. Géza leleményessége és az én megérzéseim sokszor tereltek minket jó irányba, de szinte minden nap éreztük, hogy a gondviselés velünk tart. Nem csak a földrengésre gondolok, de egy-egy megbízható taxis kiválasztására, vagy az egész út megszervezésére. Nagyon sokszor hatalmas szerencsénk volt az időjárással is (persze tudatosan állítottuk össze az uticélok sorrendjét, alkalmazkodva az adott ország aktuális évszakához, de sokszor sikerült megúszni az esőt a legfontosabb, legjobban várt programokon).

Az utazás során a legnehezebb talán idegenekben bízni és rájuk bízni magunkat. Elhinni, hogy a megfelelő cÍmre visz a taxis, hogy a jó irányba igazít el akit megkérdezünk, vagy hogy a más utazók véleménye alapján kiválasztott uticél tényleg kiváltja-e a hozzá fűzött reményeket. De egyedül úgy lehet igazán megismerni egy ország népét, ha meghallgatjuk őket. Ahányszor tehettük szívesen beszélgettünk helyiekkel, sok információ, tény, ami ebben a blogban szerepel elsőkézből az ottani lakosoktól származik. Balin, Indonéziában ez könnyebb, Új-Zélandon, Ausztráliában szintén, ellenben Thaiföldön, Vietnámban már nehezebb. A nyelv a legtöbb helyen nem okozott nehézséget, Ausztráliában és Új-Zélandon igaz némi akcentussal, de fantasztikusan érthetően beszélnek, talán Vietnám északi részén kevésbé elterjedt az angol. De ilyenkor jó magyar szokás szerint még mindig ott a kezünk és a lábunk, amivel bármit, de tényleg bármit el lehet mutogatni.

Másik nehéz dolog, hogy magunkban megbízzunk, hogy fel tudunk menni arra a hegyre, hogy fel tudunk ülni a huszonvalahanyadik repülőre, hogy a kígyók ellenére is bemerészkedünk-e egy-egy ösvényre. Elengedhetetlen a nyitottság és bizonyos fokú kockázat vállalása, persze ésszerű keretek között. Vezérelvünk volt a visszafogott és nem vakmerő bátorság, hogy mindig legyünk tekintettel az adott ország kultúrájára és szokásaira, hogy utánanézzük melyik a biztonságos ország és melyik nem. A bizonytalan politikai helyzetű országokat mondjuk már alapból kiejtettük (pl. a Fülöp szigeteket az őrült elnökük és az ember rablások miatt). Ez persze nem azt jelenti, hogy túlaggódtuk magunkat, mert a világ ezen részén jó néhány veszély is leselkedik egy utazóra (szinte mindenhol van malária szúnyog, ami persze dengue lázat és zika vírust is hordozhat, mi pedig több esőerdőt is felkerestünk, de vannak itt vulkánok, a tűzgyűrű miatt földrengések vagy az azokat követő cunamik). Én mégis azon a véleméyen vagyok, hogy érdemes vállalni ezeket a (minimális) kockázatokat és felkeresni ezeket a gyönyörű országokat. Elvégre otthon is, a hétköznapi életben is bármikor bármi történhet, mégsem lehet félelemben leélni az életet.

A komfort zónánkat nem október 17-én léptük át, hanem már akkor amikor az egész ötlet kipattant a fejünkből. Legtöbbször az első lépés megtétele a legnehezebb, nekem a legnehezebb pl. az volt, mikor a munkahelyemen előrukkoltam az ötlettel, illetve amikor a szülőket állítottuk kész helyzet elé és elmondtuk a nagy tervet. De persze így utólag felesleges volt ezeken annyit izgulni, és azóta is mindenkit arra buzdítunk, hogy menjen. Minél előbb. Mert minden változik, az egyes országok, a kultúrák. Pl. ha Mandalayben már nem csak 2 közlekedési lámpa lesz, hanem mondjuk 100, már nem lesz annyira érdekes és sokkoló a kaotikus közlekedés. Vagy ha a férfiak ugyanitt áttérnek a nadrága a longyiról, már nem lesz olyan egyedi Burma. És persze mi is változunk, talán az idő előrehaladtával már nehezebben megy az alkalmazkodás, csökken a nyitottság.

Mindez persze sok szervezést és előkészületet igényelt. Nem csak az előző hónapok éjszakába nyúló beszélgetéseire és az internet böngészésére gondolok, hanem az éveken át tartó útleírások olvasására, más utazók blogjának követésére, a természeti jelenségek alapos ismeretére (La Nina, El Nino). Utólag (és az út alatt is) úgy érezzük, hogy semmit nem csináltunk volna másképp, ha újra kezdenénk, ugyanígy szeretnénk eltölteni ezt a 70 napot. Nem volt nagy csalódás, hogy valamire feleslegesen pazaroltuk el az időnket, és nem volt olyan érzésünk sem, hogy miért nem maradunk még egy napot. Persze a legtöbb országba bármikor szívesen visszamennénk, de ez inkább a szép emlékeknek köszönhető.

Az út összességében nagyon jól telt, szüleinkkel minden nap beszéltünk (hála a wifinek és a vibernek), és sok barátunk, rokonunk is rendszeresen tartotta velünk a kapcsolatot, érdeklődött felőlünk, vagy megosztotta velünk saját hétköznapjait, ami rengeteg erőt adott és ezúton is köszönjük nekik. Jó érzés, hogy ennyien követtek minket, aggódtak értünk és velünk voltak a jóban, osztoztak az örömünkben. Mi csak néhány képeslappal és pár érdekes sztorival tudtuk meghálálni törődésüket és talán ennek is köszönhető, hogy nem alakult ki bennünk honvágy, és sokat segít abban, hogy visszarázódjunk a napi teendőkbe. Persze egyáltalán nem fognak hiányozni a zajos szállások vagy a mosdóban mosások, a vacak wifi kapcsolat és az olykor pocsék kávék. Hiányozni fog viszont a rengeteg séta, az új és merőben más kultúrák és szokások felfedezése, a világ sokszínűsége és persze az érzés, hogy úton vagyunk.

Boldog Karácsonyt és egészségben, szeretetben gazdag új évet kívánunk! 🙂

SONY DSC

Boldog Karácsonyt!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nektek is boldog karácsonyt és jó utat hazáig! Sajnálom, hogy elröppent az idő, mindig vártam az új bejegyzéseket. Nagyon ügyesek és talpraesettek vagytok, csak így tovább. Mi volt az az egy, ami a legesleg volt? Na és hova visz a következő repülő?

    Kedvelés

    1. ☺ köszönjük, azért jó itthon lenni. Főleg karácsonykor. Nehéz lenne egyet kiemelni. Minden ország annyira különbözött természeti adottságokban, gazdaságilag, fejlettségben. De nekem talán Új-Zéland volt a legkülönlegesebb, azt semmihez sem lehet hasonlítani. Ezt követi Burma. Következő repülő? Reméljük még télen meg tudjuk látogatatni egyik barátnőm Angliában. Aztán nagyon kacsintgatunk Afrika irányába, illetve nekem most nagy kedvenc lett Norvégia! ☺

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s