Azaz szia Hanoi!

Hanoi volt csillagtúránk kiinduló pontja Sa Pa és Halong felé, de persze a várost is igyekeztünk felfedezni és megismerni, habár csak 3 napot töltöttünk itt.
Saigonhoz képest első látásra nagyon más. Kevésbé zsúfolt (bár van aki ennek örül, nekem hiányzott a forgatag), az emberek kevésbé nyitottak és közvetlenek, kicsit lassabb az élet. Ráadásul annak ellenére, hogy Vietnám fővárosa, kevésbé fejlett mint déli társa. Hiába a gazdasági központ Saigon, Hanoi pedig az óvárosi, történelmi szerepéről híres.

Hanoi több mint 1000 éves múltra tekint vissza (2010-ben ünnepelték 1000 éves évfordulójukat), nevét többször is megváltoztatták az idők során, nekem a felszálló sárkány tetszett a legjobban. A lakosság száma is kevesebb, mint Saigonban, itt valamivel többen, mint 7 millióan élnek csak. Persze itt is rengetegen robogóznak, de bicikliből jóval több van, mint délen. Robogóval amúgy Vietnámban bármit el tudnak szállítani, bravúrosan kreatívak ezen a téren. Mindegy, hogy a család 4 vagy 5 tagú, biztosan elfér rajta, de persze láttunk már malacokat, megszámlálhatatlan mennyiségű dobozokat, kalapokat, söprűket, csirkéket, bambuszt és persze cukornádat szállító robogókat is.

A biciklit pedig nem csak közlekedési eszköznek használják. A motorhoz hasonlóan bármit elszállítanak rajta/vele, de nagyon sokan mozgó boltnak használják.

Akinek pedig sem robogóra, sem biciklire nem telik, az cipel, méghozzá a vállán egyensúlyozva.

A fővárosban az óvárosi részen választottunk hostelt, ami a város egyik legizgalmasabb része. Ez már hűen tükrözi a vietnámi forgatagot, és bizonyítja, hogy Vietnám a világ egyik legsűrűbben lakott országa. Emellett megőrizte hagyományait, mert utcáról utcára járva könnyű észrevenni a különböző foglalkozásokat, bolt-típusokat. Épp mint a középkori céhek esetében, a hasonló szolgáltatások, termékeket áruló üzletek egy helyre összpontosulnak. Egyik utcában csak cipők, máshol kabátok, a harmadikban ékszerek, a negyedikben szerszámok, különböző alkatrészek.

A városban szépen keverednek a francia építészet remekei az ázsiai forgataggal. Ez mondjuk annyit takar, hogy a lakóházak eleje díszes, látszik rajtuk az európai hatás.

Viszont nagyon keskenyek és magasak, így elég furán néznek ki. Az oldalát pedig nem vakolják be, maximum az elejét, mert úgyis valaki közvetlen melléjük fog előbb-utóbb építkezni. A régebbi épületek nagy részét lebombázták, amit tudtak rendbehoztak. Mi első nap az óvárosban sétálgattunk, illetve végre megkóstoltuk a híres vietnámi tojáskávét. Két híres kávé van Vietnámban, az egyik fajta, amikor a szűrőn a kávén keresztül átcsöpögtetik a vizet, ami egy nem túl erős, de karakteres ízhatást kölcsönöz a fekete aranynak, a másik, ami szerintem a világ legfinomabb kávéja (feltéve ha valaki édesebben szereti), amikor a pohár aljára tejet töltenek, arra jön a kávé, a tetéje pedig mézzel felvert tojásfehérje kerül. Mindezt meleg vízben gőzölik kicsit. Egyszerűen isteni. Képesek voltunk még este 8-kor is inni egyet.

Délután ismerkedtünk meg a Banh My-val, ami egyszerűen az itteni szendvics neve. A franciáktól tanult bagettet itt Vietnámba tökélyre fejlesztették. Nem csak búzából, de rizslisztből is készítik, így sokkal könnyebb a tészta és ropogósabb a végeredmény. Ebbe aztán mindenfélét beletöltenek, csirke/marhahúst, zöldségeket, pl. répát és koriandert, különböző önteteket. Reggelire pedig tojásos banh my-t készítenek, ami annyiból áll, hogy a rántottát vagy tükörtojást teszik bele a bagettbe. Egyszer-kétszer jól esett a bagett, de nem ez lett a kedvencem. A banh amúgy kenyeret jelent, a my pedig gabonát.

Ellenben a Pho Bó! 🙂 ami elvileg innen északról származik. Ennek ellenére egy-két helyen láttuk csak kiírva, délen sokkal gyakoribb az éttermek kínálatában.

Este pedig beültünk egy étterembe az utcán. Vietnámban nem úgy kell elképzelni egy átlag éttermet, mint otthon. Ha elfogy a hely az étteremben, az utcán bőségesen akad még terület. Nyitják is ki a mini műanyag székeket és persze a hozzájuk tartozó gyereksámlikat. Az asztalnál pedig nem csak ketten férnek el, legtöbbször vadidegenek mellé ültetnek le egy asztalhoz, amiből aztán a legjobb beszélgetések kerekednek. Így jártunk mi is: egy végtelenül kedves idősebb ausztrál házaspárhoz társultunk be, akikkel legalább másfél órán keresztül beszélgettünk és persze vacsoráztunk. A kaja pocsék volt, a társaság ellenben felemelő.

A város ékességei a benne megbúvó kis tavak. Mi sötétedés után kerestük fel az egyiket, ahol néhány szocialista őskövület között gyönyörűen kivilágított pagodák álltak. A látvány annyira romantikus, hogy a tó körül 10-15 párocska pózolt a fényképezőgép előtt tradicionális vietnámi ruhákban. Gondolom eljegyzési vagy esetleg esküvői fotók készültek éppen. A tavat kényelmesen 30 perc alatt körbe lehet sétálni, bár az idő kicsit hűvös volt, a látvány kárpótolt minket.

Következő itt töltött napunk egy szombati napra esett, és ahogy leszálltunk a buszról feltűnt, hogy nincsenek robogók. A környék le volt zárva, katonák és rendőrök álltak az utca előtt. Na nem kell megijedni, szombat estére nemhogy az utca, de a teljes környék fesztivállá változott. Minden második sarkon rögtönzött zenekarok szórakoztatták az utca népét, az utak közepén mozgó bódékból árulták portékáikat az árusok, az összes étterem tömve volt, turisták és helyeik együtt élvezték a forgatagot. Jó pár órát sétáltunk mi is, két igazán jó zenekart is hallgattunk egy darabig. Volt, hogy egy színpadba botlottunk, ahol valamilyen sorsolás zajlott éppen, körülötte szinte mozdulni is alig lehetett a feszülten figyelő tömegtől. Rettentő szórakoztató volt ez az este.

Közben rájöttem, hogy azért nagyon fura nekem ez az utcai kajálás, mert az egy dolog, hogy mindenki kint ül. Na de kint az utcán guggolva mosogatnak és főznek is. Konkrétan a járdán.

Vacsora után még két fagyit is kipróbáltunk. Az egyiket Magyarországon láttuk először egy fesztiválon, amit szeretnének meghonosítani és elterjeszteni nálunk is (szerintem sikerülni is fog nekik). Lényege, hogy egy nagy tálca szerű edényre, amit alulról hűtenek, kiöntik az általad választott folyékony fagyit. Amit addig kenegetnek, majd kaparnak fel újra a tálcáról, míg az teljesen meg nem fagy. A teljes fagyás előtt hajszálnyival téglalap alapot formáznak belőle, amit aztán kis hengerekbe rollniznak a lapát segítségével. 4 rollni egy adag fagyi. Nem azt mondom, hogy életem legjobb fagyija, de alapvetően ízletes, viszont a készítése roppant szórakoztató.

A másik fajta pedig az a jó régi hagyományos módszer, amikor a kiöntő formát előtted választják le a fagyiról. Csak épp itt nagyon érdekes hosszú kúp szerű a forma. Persze mi beleválasztottunk, mert hát miért ne együnk durianost, dehát ember legyen a talpán aki azt megeszi. Pedig tudjuk, hogy a durian fokhagymaszagú, keserű gyümölcs, gondoltuk egy próbát megér. De nem. Az állaga amúgy nagyon jó, tehát más ízben biztosan finomabb lett volna.

Harmadik napunkon elhagytuk a turistás részt és egy másik tó felé indultunk, amit mondjuk a Velencei tó méreteihez tudnék hasonlítani, csak épp a város közepén.

Mivel sötétedés előtt szerettünk volna odaérni, egy riksással mentünk a tóig. Először sajnálgattam az idős bácsit, hogy nehezek vagyunk, de olyan gyorsan haladt, hogy látszott nem napi egy fuvart csinál. A tónál található ugyanis a Chua Tran Quoc pagoda, amit 502-ben építettek. Igen, több, mint 1500 éves. A legfontosabb buddhista szerzetesek hamvait őrzik itt. Korábban a szerzetesek itt éltek és tanították az embereket. Annyira különleges és egyedi az építési stílusa, hogy az egyik legszebb pagoda volt amit láttunk.

Visszafelé bepillantást nyerhettünk a hétköznapi életbe. Nem csak enni szeretnek az utcán, de konkrétan bármit képesek a járdán csinálni. Láttunk rögtönzött fodrászt ls pedikűrt is. Rengeteg bolt és egy piac mellett is elmentünk. Habár épp zárás közben értünk oda, volt még egy kis lehetőségünk benézni.

Az estét apró szuvenírek és ajándékok beszerzésével töltöttük, és persze felkerestük az egyetlen helyet környékünkön ahol Pho levest tudunk enni, csakhogy stílusosan búcsúzzunk ettől az országtól.