Kambodzsából tehát busszal indultunk el Vietnám felé, Ho Chi Minh Citybe. Egyrészt azért mert próbáltuk minimalizálni a repülések számát, másrészt sokkal jobb áron jutottunk át. Bangkokban megtapasztaltuk, hogy úgy a legegyszerűbb és legolcsóbb bejárni Ázsiát, ha az ember egy nagyobb városba érkezik repülővel, onnan pedig potom pénzért eljut bárhová. Ráadásul foglalni felesleges, több száz utazási iroda szervezi a buszos és vonatos utakat, amik naponta töbször indulnak. Phnom Penhből legalább 50 féle időpont és több utazási iroda ajánlatából választhattunk vietnámi indulást.

Ráadásul végre nagyon kényelmes buszunk volt, rajtunk kívül csak helyiek és Vietnámiak jöttek. Felszállásnál beszedték az útleveleinket, ami első pillanatban furcsa volt, de persze leadtunk. 4 órával később a kambodzsai határon kaptuk vissza. A határon kiszálltunk a buszból, odamentünk egy hivatalnokhoz, aki belenyomta a pecsétet az útlevélbe és mehettünk is. Úgy tudtuk kell fizetni 25 $-os kilépési illetéket, de úgy tűnik ezt menet közben eltörölték. Aminek mi persze nagyon örültünk. Visszaszálltunk a buszba, 100 métert gurultunk a vietnámi határig. Ott újra kiszálltunk a buszból, csomagokat felvettük, útleveleket leadtuk és mentünk a bevándorlási hivatalhoz. Mivel a vízumunkat már otthon a vietnámi nagykövetségen elintéztük, így csak egy pecsétet kellett kapnunk és vihettük is a csomagokat átnézésre. De csak egy röntgenen kellett keresztülvinni, senki nem nyúlt hozzá, hozzánk sem szóltak, és ennyi volt a nagy bevándorlási procedúra. Persze megkönnyebbültünk. Üdv a szocializmusban.

Kambodzsában megálltunk egy étteremnél a határ előtt, ahonnan mutatok néhány érdekes képet, ismét mindenféle nyalánkság. 🙂

Az utunk nagy részében megint világosban mentünk, ráadásul a Mekong mentén vitt az 1-es út, úgyhogy órákon keresztül a folyót néztük. Kétszer is átmentünk felette, szerintem a Duna háromszorosa. El sem tudom képzelni milyen esős évszakban. A Mekong több, mint 4000 km hosszú, hat országon keresztül folyik, Kínában ered és Burmán, Thaiföldön, Laoszon, Kambodzsán keresztül Vietnámban torkollik a tengerbe. Évezredeken keresztül ez a folyó nyújtotta az élethez az alapot az itt élőknek. Persze hatalmas árterek mentén haladtunk, ahol főként rizst termesztettek és vizibivalyt tenyésztettek.

Ho Chi Minh Citybe, vagyis régi nevén Saigonba (ami régen Kambodzsa legnagyobb kikötője volt) 5 óra alatt értünk be, de akkora dugó volt, hogy másfél óráig tartott, míg a belvárosba értünk. Mutatom a buszmegállót:

A táskánk mellett 5 cm-re futott el egy hatalmas patkány és még kettőt láttunk rövid utunkon, míg a szállásunkra értünk. Persze mindenki az utcán eszik, műanyag gyerekméretű székeken. Vicces látvány, egy nyugati ember alatt ezek a székek szerintem azonnal össze törnének. (Nem tört össze, kipróbáltuk). Próbálják a helyiek a boltjuk előtt tisztán tartani a járdát, de persze elég sok szemétkupac gyűlik össze, nem csoda, hogy ennyi itt a patkány.

A backpacker negyedben találtunk szállást, egy idősebb család panziója. Nagyon helyesek, két idősebb néni, egy kedves bácsi és a kutyájuk. Angolul szinte semmit nem beszélnek, de annyira cukik, hogy nagyjából az unokájuknak érezzük magunkat. Éjszaka aztán megtudtuk mi az olcsó szállásunk hátulütője: a közeli disco, ahol hajnal egykor indul be úgy igazán a zene és nincs az a füldugó, ami a basszust megszűri. Először kicsit bosszantott, de az egész környék ezt hallgatja, lehetne akármennyivel jobb szállásunk, ugyanúgy nem tudnánk aludni. Meghát ha az ember eléggé kifárasztja magát, akkor bárhol elalszik. Mi csak három napot alszunk itt, a környéken lakók minden nap ezt a zenét hallgatják, merthogy itt nem csak hétvégenként vannak bulik, hanem minden egyes nap!

Első este egyből elmentünk a leghíresebb vietnámi ételt megkóstolni, a Pho levest (ejtsd Fo). Két fajtája is van, a Pho Bo marhahússal és a Pho Gá, csirkehússal. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni azt mondom húsleves, de a Pho sokkal több ennél. Először is erőteljes ízű és egyáltalán nem zsíros. A marhahúst hajszálvékony szeletekben teszik bele, rizstésztával és friss hagymával tálalják. Ezen felül tetszés szerint ízesíthető babcsírával, citromfűvel, csilivel, szójaszósszal. Egyszerűen imádtuk. Nekem a csirke kevésbé, a marhahúsos változat annál jobban ízlett.

A hőmérséklet pont tökéletes, 28-25 fok, sajnos érkezésünk másnapján elkezdett esni  egy kicsit, de egy papuccsal és egy rövidnadrággal ki lehetett cselezni az esőkabátról lecsorgó vizet. Biztonság kedvéért még egy esernyőt is kértünk a házinénitől.

Délelőtt letudtuk a kötelező látnivalókat, Saigon Notre Dame, Városháza, Ho Chi Minh tábornok szobrával és persze a régi Posta. Szinte mind a francia gyarmatosítók korából maradt fenn, érdekes látványt nyújtanak a felhőkarcolók között, de szeretjük a klasszikus épületeket, így élveztük a sétát.

Útközben a helyi piacra is beugrottunk, ami vetekszik az isztambuli nagy bazárral. Mivel nagyon sok cég Vietnámban gyártat, minden tele van Under Armour, North Face, Nike és persze Adidas cuccokkal. Dollárban ugyanúgy lehet fizetni, mint vietnámi dongban (VDN) sőt, megintcsak jobban jártunk ha dollárban fizettünk. Plusz jó hír, itt legalább ér valamit a pénzünk, sőt mostmár bátrabban veszünk ezt-azt, így az út vége felé.

Séta közben pedig tapasztalatokat gyűjtöttünk a közlekedésről. HCMC-ben 10 millióan élnek és erre a 10 millió emberre 5 millió robogó jut. Nagyjából 2000 $ egy új robogó, az autó pedig a legtöbbjüknek megfizethetetlen. Mandalayben már gyakoroltuk a kaotikus úton való átjutást, de itt tökélyre fejlesztettük. Első átkelésünkkor két másik turistával vágtunk neki a zebrának, amikor is az egyikük így szólt: Na legyünk öngyilkosak..és elindultunk. Ugyanis a zebránál a motorosok és autósok nemhogy nem állnak meg, még csak nem is lassítanak, sőt ledudálnak. Viszont hamar rájön az ember, hogy van egy rend ebben a káoszban. A fő szabály, indulj el lassan és soha ne állj meg. A robogós már messziről látja, hogy mész és előre tudja merre fog kerülni. Ha megállsz, azzal felborítod a tervét és garantált a baleset. Ezzel a módszerrel nem volt az a többsávos út ahol ne jutottunk volna át.

Sőt egy idő után már mi is átmentünk a piroson, merthogy a vietnámiaknak is van egy fontos szabálya:

Miután sikerült visszatalálnunk a backpacker negyedbe, egy szimpatikus helyi utazási irodánál jelentkeztünk egy túrára a Chu Chi Alagutakba. A rugalmasságukról annyit, hogy 3/4 12-kor foglaltunk délután 1-re utat. Ráadásul fejenként 4$-ért vittek el egy 6 órás programra minket. A Chu Chi alagutak Saigon külvárosában találhatóak. Eredetileg 250 km hosszúságú alagút rendszer, amiben anno a viet kongok bújkáltak az amerikai katonák elől és persze keserítették meg az életüket. Saigon méreteivel kapcsolatban sokmindent elmond a tény, hogy a Chu Chi Alagutak 70 km-re vannak a központtól, ami ahogy mondtam Saigon külvárosa és ezt az utat 2 óra alatt tettük meg. Elképesztő mekkora forgalom van itt is. Az alagutaknál egyfajta interkatív múzeumot alakítottak ki a háborúra emlékezve. Az erdőben ahol az egyes állomásokat megközelítettük aknákba, lövészárkokba lehet bemászni.

Közben folyamatos puska ropogást hallottunk, ugyanis ki lehet próbálni 6 különböző géppuskát. Borzalmas lehet egy háború, így is nehéz volt hallani a lövéseket, hogy tudtuk, csak egy lőtérről hallatszik.

Bemutatják az összes csapdát, amiket a háborúban használtak, félelmetes szerkezetek voltak. Közben a túravezetőnk szeme csillogott a büszkeségtől, amit meg is tudok érteni. 20 éven keresztül harcoltak egy sokkal nagyobb, erősebb, modernebb fegyverekkel rendelkező katonaság ellen, majd sikerült megnyerniük a háborút. Az amerikaiak ezt mai napig nem heverték ki. Pedig 58.000 katonát vesztettek szemben Vietnámmal, ahol a 3 milliót éri el a hallottak száma (közülük 2 millió civil, nők és gyerekek).  Láttunk bombakrátert is, ami egy 8 méter átmérőjű gödör volt. A Vietnámi háborúban, (vagyis Dél-Kelet Ázsiai háborúban, ugyanis Laoszt és Kambodzsát ugyanúgy bombázták) 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami négyszerese volt a második világháború alatt használt mennyiségnek. Mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt. Emellett vegyi anyaggal irtották a növényzetet (Agent Orange, ami degenerációs elváltozásokat okoz) és persze Napalmot is használtak.

A túra utolsó része volt egy 100 méteres alagútban mászás, ami elsőre egyáltalán nem tűnik soknak. Mégis a csapat nagy része 20 vagy 40 méter után feljött. Nem vagyunk klausztrofóbiásak, de egyszerűen elviselhetetlen odalent. A sötét, a szűk rés, a meleg, az oxigénhiányos párás levegő. Nem egyszerűen kúszni kellett, mert az alagutak cikcakkban mennek a föld alatt, hogy a víz ne tudjon megállni benne. Hol ereszkedtünk, hol felmásztunk. Nagy nehezen elértünk a végére, de soha nem örültem még ennyire a friss levegőnek. Az alagutak nagy része állítólag megsemmisült, de Vietnám katonasága jelenleg is igen erős. Az alagutakat is katonák őrizték, a lőgyakorlatot is katonák felügyelték. Ha 20 évnyi bombázás alatt nem semmisültek meg az áradásbiztos alagutak, akkor gondolom maguktól csak úgy nem omlanak össze. De persze maradjon ez a hadsereg titka. Számunkra felfoghahatlan hogyan élhettek hosszú éveken keresztül itt az emberek.

Visszafelé leszálltunk a helyi piacnál, ahol elvesztünk a gyümölcsökben. Egyrészt megtaláltuk nagy kedvencünket a mangosztínt, de vettünk longant, rambután, mandarint, pici almát, amiben 65-ször több C-vitamin van, mint a narancsban, és pomelót. Érdekes, lédús gyümölcsök ezek, olyasmi mint a licsi, inkább édesebb, kevésbé jellegzetes ízben.

Este házigazdáink gyömbért kandíroztak az udvaron, amiből pár órával később szívélyesen megkínáltak. Egyszerűen isteni az az ízkavalkád. Az utazás alatt legkedvesebb fűszerünk a gyömbér lett.

Másnap ismét egy túrán vettünk részt. Még előző nap befizettünk egy Mekong delta túrára, (8$/fő). A delta óriási kiterjedése és a trópusi monszunerdő miatt vonzott annyira. Kambodzsából idefelé gyönyörű rizsföldek mellett haladtunk el. Több rizst termelnek itt, mint Japánban és Koreában összesen.

Az utazási irodák programja egyforma, kókuszcukor kóstolás az egyik szigeten, méz teával és baby lime-al a másikon, gyümölcs a harmadikon. Közben igyekeznek feldobni a programot különleges templomtúrával, ahol mindenféle Buddha, Shiva és Szűz Mária szobor áll, pyton simogatással és krokodil etetéssel. Egy-két jellegzetesen helyi étterem mellett is elmentünk, és itt Vietnámban tényleg mindent megesznek, kígyót, békát, a legkülönfélébb halakat, és sajnos a teknősöket is.

Krokodil etetés:

Szerintem a legjobb része viszont az volt, amikor egy kis mellékfolyóhoz, egy csatornához sétáltunk el az egyik szigeten és 4 személyes kis csónakokkal mentünk a bambuszerdőben. A csónakot két vékonyka idős néni evezte, akiket először sajnáltam kicsit, de látszott, hogy nekik ez  fő megélhetési forrásuk.

Még egy érdekes élményben volt részünk, megkóstoltuk a kígyóbort, vagy happy watert, ahogy a vietnámiak hívják. Ez igazából egy kókuszdióban érlelt rizsbor, amibe kígyókat és néha skorpiót pakolnak. Persze az alkohol semlegesíti a mérget, de már ránézésre is hátborzongató élmény. Mégis úgy gondoltuk itt a nagy lehetőség, megkóstoltuk. Nem egy magyar pálinka, de azért elég erős. Amúgy 26-30%-os az alkoholtartalma.

Este ismét belevetettük magunkat a vietnámi forgatagba. A közlekedés annyira vicces, hogy legalább fél órán keresztül ültünk egy kávézó teraszán és néztük ahogy a robogósok, autósok, buszok és néha gyalogosok küzdenek az előbbre jutásért. Irtó szórakoztató látvány. Este kedvenc éttermünkben mélyítettük kulináris tapasztalatainkat. Géza élete legfinomabb pörköltjét ette itt, én bátorkodtam megkóstolni az osztrigát, és persze mindenféle rákos, tengeriherkentyűs ételt, amikhez persze vietnámi tea, vagy saigon sör dukál.

Holnap reggel indulunk északra, a melegnek most egy ideig búcsút intünk. Fent Hanoiban 20 fok körüli a hőmérséklet, szóval kezdünk aklimatizálódni az otthoni időjáráshoz. Saigont nagyon megszerettük. Első este már tudtuk, hogy ide még visszajövünk. A város hangulata, az emberek kedvessége, a gasztronómiai különlegességek mind-mind szerethetővé teszik ezt a várost.