Bangkok – Siem Reap 70 perc repülővel. Szerencsére ez a 70 perc annyiból állt, hogy felemelkedtünk a levegőbe, mentük egy picit és egyből süllyedni kezdtünk. Legnagyobb örömömre. Az utóbbi időben kicsit besokaltam a repüléstől, így nagyon örültem, hogy végre ilyen sima és szupergyors utunk volt.

Kambodzsáról az első benyomások várakozásainkkal ellentétben abszolút pozitívak, modern, tiszta, tágas reptér, kedves és gyors bevándorlási hivatalnokok. Ilyen gyorsan még egyetlen országba sem jutottunk be. Persze előre intéztünk e-visa-t interneten keresztül, érthető tehát, hogy nem volt sok macera.

Mivel 9 körül érkeztünk nagyon örültünk, hogy a szállásról értünk jöttek. Egy ilyen vagány kis járgánnyal. Ez a helyi tuktuk. Kicsit más mint Thaiföldön, de nagyon kényelmes.

Lee, már a szállás felé vezető úton elkezdte ecsetelni mennyire szeretne ő körbe vinni minket Angkorban. Persze mi itt is e-bike-ot szerettünk volna bérelni, egyrészt mert Burmában nagyon élveztük, másrészt, mert jó érzés környezettudatosan közlekedni.

Ahogyan a reptértől a szállodasoron végigjöttünk, csak ámultam. Van itt Le Meridien, Sofitel, nagyobbnál nagyobb és drágább szállodák. Kambodzsa szomorú és véres történelméből kiindulva nekem ez nem nagyon illett a képbe.

Aztán beértünk a városba, Siem Reapbe, ahol nulla közvilágítás volt, így szinte semmit nem láttunk az úton. A szállásunk egy helyi vendégház a város szélén van. A recepciós azzal kezdte, hogy előző nap tűz volt, és vannak a szállásnak olyan részei amiket nem lehet használni, fizessünk egy éjszakát, aztán döntsük el keresünk-e mást, vagy maradunk. Érdeklődtünk mi okozta a tüzet, és kiderült, valamilyen elektromos zárlat. Nem túl bíztató. A furcsa kezdés ellenére kellemes meglepetés ért. A szoba egyszerű, de tágas, fürdőszobával, (közös fürdőszobásat foglaltunk) ráadásul kevesebbet is kellett fizetnünk érte (11$/ éjszaka 2 főre). Égésszagot vagy bármi tűzre emlékeztető szagot nem éreztünk, így gyorsan eldöntöttünk, maradunk.

Közben utána kérdeztünk az e-bikenak is, de nagyon nem akartak ebben segíteni. Hallottuk azt is, hogy tuktuk kartell van, a helyieknek annyira nincs munkája, hogy nem is nagyon engedik a turistákat maguk közlekedni. Végül Leen is megesett a szívünk, gondoltuk jó helyre megy a pénz, így hát két napra felbéreltük, hogy vigyen minket körbe a templomok között.

Reggel 9-kor indultunk, először jegyet venni. Így legalább végre láttunk valamit a városból, és ismét kellemes meglepetésben volt részünk. Nem túl zsúfolt, viszonylag rendezett és tiszta. Sokkal inkább, mint mondjuk Thaiföld vagy Indonézia. Az emberek pedig nagyon kedvesek, amerre mentünk, mindenki mosolygott, és nem amolyan műmosollyal, ők még örülnek a turistáknak, hiszen a turizmus a fő megélhetési forrásuk.

Angkor az egykori Khmer birodalom varázslatos fővárosa volt. A birodalom 802 és 1432 között létezett. A városon belül Angkor Wat a világ legnagyobb vallási célú épülete, melyet II. Szurjavarman építettett 1113 és 1150 között. 50.000 munkás, 5000 szobrász és kőfaragó több mint 30 évi munkájával készült el. A városnak virágzása idejében egymillió lakosa lehetett, több, mint a világ bármely korabeli, európai városának. Angkor körül mérnöki pontosságal csatorna rendszer épült, mely esős időben összegyűjtötte a csapadékból származó vizet megakadályozva az áradásokat, száraz időszakban pedig öntözésre használták az itt összegyűjtött vizet. Az öntözési technikának köszönhető bőséges rizstermesztésnek köszönhetően a fizető eszköz ekkoriban nem a pénz, hanem a rizs volt. Azért jöttünk ide, hogy ezt az építészeti csodát, Dél-Kelet Ázsia leglátogatottabb régészeti központját megcsodáljuk.

A belépő egy napra 20$, a három napos bérlet 40$ így mi bérletet vettünk. Ezt csak azért írom le, mert nemrégiben (a szezon elején) emeltek, ráadásul dupláztak árat. Itt már kezdett gyanús lenni, hogy itt nem lesz olyan autentikus élményben részünk, mint Baganban, ahol reggel 5-kor megállított két srác az úton és horror összeget szedett be tőlünk belépő gyanánt (persze később kiderült ez volt a hivatalos „jegyiroda”). Siem Reapben ezzel szemben gyönyörűen kialakított jegypénztárak, több száz turista és turista busz.

Első napra Lee-vel úgy állapodtunk meg, hogy a kisebb túrát csináljuk és Ta Phrom nevezetű templomban kezdtünk, ahol a Tomb Raidert forgatták. Az első 5 perc az a sokkal telt. Ötezer ember, a templom mögött hatalmas sárga daru, kötelek, pallók kitéve, a legszebb fotóhelyszínek korláttal lezárva…nem épp erre számítottunk.

Persze a bejáratban hatalmas tábla hirdette, hogy a francia régészeti központ munkájának köszönhető a rekonstrukció. 3-4 templom meglátogatása után világossá vált, hogy minden  nagyobb műemléket „örökbe fogadott” egy-egy nemzet régészeti központja. Amerikaiak, franciák, németek, kínaiak, indiaiak. Egyből világossá vált, hogy kerülnek azok a hatalmas szállodák a város mellé, miért érkezik ide ennyire sok (elsősorban) kínai turista. Elvégre ez egy tökéletes befektetés egy fejlődő országba, érthető, hogy a befektetők megtérülést várnak. Kicsit bosszant azért, hogy a tömegturizmusnak köszönhetően ilyen fals kép alakul ki az idelátogató turisták zömében Kambodzsáról, pedig csak hátra kellene hagyniuk a luxus szállodákat és a drága éttermeket.

A nagy sokk után kezdtünk felocsúdni, illetve menekülni a turisták hadai elől. Szerencsére olyan hatalmasak a templomok, hogy hosszabb-rövidebb keresgélés után mindig találtunk egy kis eldugott zugot, ahol nyugodtan meg tudtuk csodálni a természet és az ember  alkotásának küzdelmét. Bármennyire is szeretett volna a király maradandót alkotni, a dzsungel makacsul próbálja visszaszerezni a területét, fantasztikus  képződményeket kreálva. Ezer fotón láttuk már, ahogyan a banyánfák gyökerei benövik az ősrégi köveket, és most végre itt voltunk, ahol ez a természeti csoda megtapasztalható. Ta Phrom amúgy az a templom, amelyben a legdúsabb növényzet található.

Második megállónk Ta Keo temploma volt, majd a Bayon templom következett. Ahová tudtunk felmásztunk (igen, még én is). A lépcsők sok helyen keskenyek, és meredeken futnak a magasba. Mint megtudtuk ez az istenek előtti alázatot testesíti meg, mert az ember lassan, négykézláb felfelé kúszva tudja csak a fő oltárt megközelíteni.

Kedvencem az ókori város kapujai voltak és a hozzá vezető hidak.

A templomok bejáratánál rengeteg az árus. Rémtörténeteket olvastam korábban, arról, hogy mennyire nyomulósak, hogy minden egy dollár, hogy gyerekek jönnek koldulni. Régebben lehet így volt, de mostmár egyáltalán nem jellemző. Jön egy-két gyerek képeslapot árulni, de senki nem koldul. Az árusok kedvesek, igen nagyon szeretnék ha tőlük vennénk bármit, és nagyon kedvesek, ha kötélnek állunk. Amúgy itt úgy voltunk vele, hogy tudtuk jó helyre megy a pénz, nem sajnáltuk a helyieknek adni, 4-500 Ft-os pólóra, vagy egy-két hűtőmágnesre. Így az út vége felé már bátrabban veszünk ezt-azt, szerencsére a 15 kg-t még alig lépte túl a hátizsákunk.

Egy másik érdekesség, ami számomra döbbenetes, az a rengeteg food truck. Otthon, még a Sziget fesztiválon sem látni ennyire dizájnos, elegáns, vonzó külsejű foodtruckokat. Persze gondolom, hogy ezeket is a nyugati befektetők hozták be, de szinte minden nagyobb templomnál belefutottunk egy kávésba, vagy egy szendvicsesbe. Nesze neked autentikus felfedező túra….annyiból viszont örültünk neki, hogy újabb lehetőséget teremtenek a helyieknek, hogy dolgozzanak, hogy angolul tanuljanak, vagy gyakoroljanak a külföldi vendégekkel.

Utolsó állomásunk a leghíresebb és legnagyobb templom, Angkor Wat volt. Itt legalább láttunk buddhista szerzeteseket, merthogy ugye ez egy mai napig működő vallási központ, sőt egy kis adományért cserébe meg is áldják az arra vágyó utazókat (például engem).

A templom gyönyörű, az ember tömeg feszélyező, a naplemente felhős volt, mégis jó érzés volt látni ezt a monumentális templomot. Direkt töltök fel túristás fotókat, csak, hogy mindenki tudja mire számítson. Kicsit bosszantónak tartom, amikor gyönyörű fényképek keringenek a világhálón, vagy utikönyvekben egy-egy látnivalóról, amin egyetlen ember sincs, aki idejön ugyanerre számít, majd csalódottan távozik.

Az este hátralévő része aztán kárpótolt és helyretette bennem a Kambodzsáról kialakult képet. Az itteni emberek olyan szelídek, kedvesek, mosolygósak, nem romlottak, mint a thaiok, nem zsiványok, egyszerűen csak igyekeznek előbbre jutni és értelmesek, mert tudják, hogy a turisták ebben segítenek nekik. Siem Reap nem az a bulizós város, persze a Pub Streeten egymást érik a bárok, a tuktukosok és az árusok. Viszont a külváros felé eső utcák nyugodtabbak. Nincsenek discok, 11 körül bezár minden.

Kinéztünk a környéken egy éttermet, ami nem a legjobb, de mondjuk az 5. rangot kapta Tripadvisoron. Mivel csaknem 22 km-t sétáltunk, így nem akartunk messzire menni egy igazi khmer ételért. De ennél fontosabb volt, hogy azt olvastuk a tulaj rendszeresen támogatja a helyieket, így éreztük, hogy ő a mi emberünk. És nem kellett csalódnunk. Útközben még beugrottunk a mosodába, mert reggel leadtunk néhány ruhát. Kezdünk már rutinosak lenni ezen a téren.

Aztán sajnos teltház volt a kiszemelt étteremben, de persze egy fáradt utazó azonnal feltalálja magát, így gyorsan be is tértünk egy masszázsszalonba egy igazi khmer masszázsra, hogy elüssük a másfél órás várakozási időt. A két masszőrlány végig kuncogott, tanítgatták egymást angolul, minket is kérdezgettek, mindamellett pedig istenien maszíroztak. Persze várnunk kellett még fél órát, így Géza kitalálta, hogy próbáljuk ki a halpedikűrt, olyan miért is ne alapon. Ő persze nem bírta, de nem maradtam egyedül, mert beült egy kisebb (irtó jó fej) kínai csapat, szóval együtt szenvedtünk. 🙂

Aztán végre betérhettünk a Geneviev’s-be, egy ausztrál fickó, Phil éttermébe. Az éttermet néhai feleségéről nevezte el, aki gyakran járt Kambodzsába angolt tanítani. A halála után Phil és lánya is ideköltöztek, hogy 12 hónapig vállaljon ingyenesen angol tanítást, majd  az egy év elteltével, inkább úgy döntöttek maradnak. Nyitottak egy konyhát, felvettek olyan helyieket, akiknek semmilyen tapasztalatuk nem volt  a vendéglátásban, a számlák 10%-át az alkalmazottaknak adja borravaló gyanánt (persze a fizetésükön felül) és tanítja őket, hogyan tudnak majd egyszer ők is vállalkozni. Emellett a helyieknek rendszeresen adományokat juttat el, és szívvel-lélekkel részt vesz az étterem hétköznapjaiban. Fantasztikus ember, személyzet és ételek. Olyannyira, hogy távozásunk előtt egyből foglaltunk a következő napra is asztalt. Sokan azt mondják a khmer konyha nem elég fűszeres, nem olyan rafinált, mint a thai. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, Géza például gyömbéres marhahúslevest kóstolt, és szerinte ez volt a legfinomabb étel az elmúlt 55 napban. Ráadásul a francia megszállók örökségének köszönhetően az ízvilág igazán különleges.

Másnap reggel Lee 5-re jött értünk, mert visszamentünk Angor Watba napfelkeltét nézni. Persze most is rengeteg turista volt, de a sötét jótékony hatása miatt ezúttal nem zavartak annyira. A napfelkelte már sokkal látványosabb volt, és eközben jöttem rá, hogy azért is éri meg helyi vezetővel jönni, mert egyáltalán nem mindegy hány órakor melyik templomot nézzük meg. Angkor Watba például nagy hiba délelőtt érkezni, mert annyira erős az ellenfény, hogy egyetlen jó fotót sem lehet készíteni. Ennek tükrében még jobban örültem Lee vezetésének.

Napfelkelte után felmentünk még a fő oltárhoz, ahová előző nap a hatalmas sor miatt  nem jutottunk be (3-400-an álltak előttünk sorban). Elképesztő, hogyan tudtak ilyen gyönyörű épületeket emelni, és ilyen részletgazdag díszítéssel ellátni.

Kifelé menet még megnéztünk egy lótusz ültetvényt. Sokatmondó a halászbácsi, aki a parton áll, illetve a lélekvesztő mellette.

A nap folyamán a nagyobb túrát csináltuk, 5 templomnál álltunk meg, ma csak 20 km-t sétáltunk.

A legjobb élményünk egy viszonylag elhagyatott templomban történt, ahol egy rendőr jött érdeklődve utánunk. Felajánlotta, hogy csinál rólunk közös képet, amit még legalább 10 követett. Mutogatta merre menjünk, szűk járatokon, romokon mentünk keresztül, és mindig vezényelt minket merre tovább, hogyan álljunk be. Olyan kis helyes fotóművész volt, olyan magabiztosan vezényelt minket jobbra-balra, ráadásul tényleg jó képeket csinált. Persze a végén kért egy kis pénzt, adtunk is neki 2$-t. Lehet nagyon naívak vagyunk, de nem éreztük terhesnek, vagy tolakodónak  a viselkedését. Szóval itt egy kis romantikus egyveleg 🙂

Közben vegyültünk a helyiekkel. Reggelire mangót, ananászt ettünk, ebédre pedig a khmer sticky rice-ot kóstoltuk meg, ami egy édesség. Banánt burkolnak kókusztejjel kevert főtt rizsbe, kicsit megpirítják, majd banánlevélbe csomagolva faszénen sütik. Annyira ízlett, hogy kettőt is ettünk. Pálmajuicet is kóstoltunk, ami ízre jó volt, de a szaga az elviselhetetlen.

Mivel viszonylag korán végeztünka a korai kezdésnek köszönhetően, Lee azt javasolta menjünk el az úszó faluba. Utunk során szembesültünk Kambodzsa igazi valójával. Ami már nem turistás, és nem olyan “csillivilli”, mint Angkor. Több ezer ember él a mocsárban álló cölöpházakon, amiket úszó falvaknak neveznek.

Mivel hajózni ezúttal nem volt kedvünk, elköszöntünk Lee-től és újra csomagolni kezdtünk, már megvan a buszjegyünk Phnom Phenbe.