Baganból reggel fél 9-kor indult a buszunk, de este a recepción azt mondták, hogy 7:45-re már legyünk kint az előtérben. Nem is értettük először miért, de 8-kor megjelent a busz és már sürgettek is, hogy induljunk. Vannak itt azért furcsaságok. Az út elvileg 4 óra lett volna, de gyakorlatilag kettőkor tettek ki a hotel előtt. 11 személyes kisbusz volt, túlnyomórészt turistákat szállított, de helyiek is felszálltak, sőt egy szerzetes is utazott velünk.

Nem volt megterhelő ez a 6 óra buszozás, elsősorban azért, mert az út egy fokkal jobb volt, mint Yangon és Bagan között, másrészt kisebb falvakon, kisvárosokon mentünk keresztül, ahol bőven akadt fotótéma. Néha úgy éreztük itt nemhogy 50 éve, de inkább 500 éve megállt az idő. A házakat bambuszból és nádból építik, a földet ökörrel szántják, néhányan pedig csak legeltetik az állatokat a mezőn.

Sok helyen lassított a busz kisebb sorompóknál, ahol az őröknek jattoltak, valószínűleg így fizetik errefelé az útdíjjat. Kétszer álltunk meg, egyszer azért, hogy a sofőrök ebédeljenek. Ott kezdődött az igazi szörnyülködés. Néhány asszony az út mentén kínált sült madarakat. Mikor érdeklődtünk, hogy mégis milyen madár (na nem mintha meg akartuk volna kóstolni, inkább csak a kíváncsiság hajtott) mindenre azt mondták csirke. Na most mindenki döntse el maga, hogy létezik-e ennyi féle és ilyen izmos lábú csirke. Zárójelben jegyzem meg, hogy elég sok varjút láttunk a környéken.

Nem csak húst, de fürjtojást is árultak, na meg mandarint. Megintcsak érdekes, hogy hogyan jön össze a kettő, de legalább a mandarin finom.

Útközben amin a legjobban megrökönyödtem, az az útépítés volt. Az útra igencsak ráfér a fejlesztés, mert megmertem volna esküdni, hogy amin ma jöttünk csak egy sávos, de valahogy mindig elfért mellettünk a szembe jövő forgalom. Mivel az infrastruktúra nagyon fejletlen, rengeteg az útépítés, ami annyiból áll, hogy néhány méterenként leborítanak egy kupac követ egy teherautóról, pár asszony kosarakba gyűjti, majd kirak egy adagot. Kézzel, precízen. Eközben a férfiak fémhordókban melegítik a kátrány (tüzet raknak a hordó alá), majd ráöntik a kövekre. A legvégén egy úthenger szerűvel mennek végig rajta. Aztán, hogy mennyire egyenletes, az már más kérdés. Maradjunk annyiban, hogy ezeken a buszutakon aludni garantáltan nem lehet.

A buszra visszatérve az volt még a nagy előnye, hogy a hotelben vett fel, majd Mandalayben a másik hotelnél tett le. Mandalay egészen más mint Yangon. Itt már vannak robogók, nincsenek kimondottan dugók, de nagyon sűrű a forgalom. Minden irányból jönnek, hol egy motor, egy kisbusz, egy autó, gyalogosok cikáznak az úton. Viszonylag nagy területet jártunk be, de csak egy közlekedési lámpát láttunk. Számunkra teljes a káosz, a helyieknek viszont ez a természetes.

Érkezésünk után a városi palota felfedezésére indultunk, ahová gyalog mentünk. A palota igazából nem is csak egy palota, hanem egy fallal és széles vizesárokkal körülvett falu. Sajnos a szállodánk a Nyugati oldalához van közelebb, így az ott állomásozó katonák felvilágosítottak, hogy külföldiek csak a szemközti oldalon, Kelet felől mehetnek be. Mivel a falak 4*4 kilométeres négyzetet alkotnak, gyorsan beláttuk, hogy gyalog nem sokra megyünk. (Tekintve, hogy már csak 3 óra volt napnyugtáig). Egy fiatal srác jött oda hozzánk, aki motoros taxit ajánlott, de valahogy nem akaródzott két idegen fickó mögé felülni. Akármilyen jó itt a közbiztonság, mégiscsak jobb egy járművön maradni. Géza fejéből pattant ki az ötlet, hogy menjünk hárman a robogóval (hisz itt mindenki így közlekedik), amibe a kissrác lazán belement. Nekünk is élmény volt, meg a helyieknek is, mert nem sok turistát láttak még így közlekedni. Rengetegen köszöngettek, integettek az úton.

EXIF_HDL_ID_1

EXIF_HDL_ID_1

A srác felajánlotta, hogy megvár minket, így egy órára bementünk a komplexumba, amit géppuskával felfegyverzett katonák őriznek. Az még teljesen természetes, hogy itt is kifizettük a zóna belépőt (fejenkét 10.000 kyat) de azért az már fura volt, hogy be is regisztráltak minket egy füzetbe, és valamilyen hivatalos okmányt is le kellett adni letétbe (hogy biztosan kijövünk majd). A katona egyből üzleti lehetőséget látott bennünk és felajánlott bérlésre két biciklit. Mivel csak 1000 kyat volt (200 Ft) egyből rábólintottunk, és persze teljesen igaza volt, sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Érdekesség kedvéért azt még elmesélem, hogy a kapun való áthaladáskor mindenkinek le kell szállnia a járműről, legyen az bicikli, vagy robogó. A kapu mindkét oldalán fegyveres katonák figyelik a ki és bemenő forgalmat. Most legalább éreztünk valamit a katonai junta jelenlétéből. Útközben jöttünk rá, hogy az erődítmény egyben laktanya is, valószínűleg ezért őrzik annyira. Maga a palota viszonylag egyszerű. Kívülről szép, belülről is restaurálták, én azért hiányoltam belőle egy-két korabeli bútort, vagy legalább némi segédletet, amiből el tudtam volna képzelni hogyan éltek itt a királyok anno.

Egy óra alatt bejártuk a területet, majd visszatértünk a kis taxinkhoz, hogy még egy-két helyet felkeressünk. 3 buddhista apátságba mentünk be, közte egy tikfa templomba, majd a Kuthodaw Pagodához mentünk, ahol a világ legnagyobb könyve található. A név félrevezető, mert igazából nem egy hagyományos könyvet lehet itt megtekinteni, hanem 729 kőtáblát egy-egy mini pagodában. Ezek a kőtáblák a legelső őrzői Buddha tanításainak. Egy helyi nő még thanakát is kent az arcunkra, ez a burmaiak kozmetikai kréme, ami napvédő, hűsít és ránctalanít.

Mivel sötétedni kezdett, a Mandalay hillre (kis dombcska a város felett) már nem mentünk fel, helyette a Zay Cho éjszakai piacra látogattunk el. Hosszú-hosszú utcákon keresztül terül el a piac, ami nem turista látványosság, hanem kifejezetten a helyieknek szánt árukat lehet fellelni az árusok portékái közt. Akad itt bőven „étterem”, nevezzük inkább kifőzdének, de megtalálhatóak itt a hétköznapi használati cikkek, a ruhák és cipők is. Nekem egy idő után olyan érzésem volt, hogy az egész város egy nagy piac. A tájékozódást nagyban könnyíti, hogy az utcanevek valójában számok. A piac pl. a 83. és a 28. utca sarkán található, így könnyedén visszataláltunk a szállodánkig.

Burmára valójában elegendő mondjuk egy hét, vagy 10 nap, ha valaki a fő turista látványosságokat szeretné megismerni, mivel a tengerpartok még nincsenek kiépítve. Nekünk délen az Inle-tó maradt ki, ami halászatáról híres, de mi elsősorban Bagan miatt jöttünk ide, így abszolút nincs hiányérzetünk. Úgy gondolom, hogy 5 éven belül itt nagy változás nem lesz, 10 év múlva már talán. Mégis nagyon örülök, hogy lehetőségünk volt látni ezt a gyönyörű országot ilyen romlatlan és tiszta állapotában.