Borneóról este indultunk tovább Kuala Lumpurba. A Mount Kinabalu felett nem volt kellemes élmény elrepülni, megintcsak a jó öreg felhajtóerőnek köszönhetően igencsak rázós utunk volt. Fél 12-kor érkeztünk meg Kuala Lumpurba, ahonnan csak reggel 7-kor indultunk tovább Burmába. Így a reptéren töltöttük az éjszakát. Első felét a Mekiben, majd a második felét a Sturbucksban..:-) Géza szerencsére tudott aludni.

Burmába már nagyon jó utunk volt, mondjuk végig is aludtam, szóval akár lehetett volna rázós is. Viszonylag kevesen voltunk a gépen, 40-50-en, elsősorban európai/amerikai emberek, üzletemberek, és csak néhány turista. Burma még mindig nem az az ismert, felkapott turistacélpont, aminek mi most nagyon örülünk. Nem mintha nem szórakoztunk volna remekül a kínai turista csoportokon az elmúlt pár hétben, de most őszintén szólva nem hiányoznak.

Burma, vagyis mai hivatalos nevén Myanmar Thaifölddel, Indiával, Bangladessel, Laosszal és Kínával határos. Én viszont a Burma elnevezést fogom használni, azért mert az új nevet a jelenleg is hatalmon lévő katonai junta vezette be. Az a diktatúra, aminek emberek tízezrei köszönhetik halálukat, vagy kínjaikat és akiknek köszönhetően a lakosság 30-40%-a a szegénységi küszöb alatt él. Az ellenzék mai napig a Burma nevet használja, illetve az amerikai kormány és az ENSZ is.

Burma történelme nagyon viharos időkre tekint vissza. Időszámításunk előtt 900-ban alapították itt az első városokat, majd évszázadokkal később már Dél-Kelet Ázsia legerősebb hatalmává váltak, olyannyira, hogy a későbbiekben Brit-Indiát is fenyegették. A brit uralom szépen lassan őket is bekebelezte,  a második világháborúban a britteknek köszönhetően itt volt a Dél-Kelet Ázsiai hadszíntér fő frontvonala. Csak a világháború után tudtak szabadulni a brit elnyomás alól, viszont a demokrácia nem tartott sokáig, 1962-ben egy katonai puccs következtében a szocialista katonai rezsim került hatalomra.

Ezután indult meg a gazdaság a lejtőn és pár évvel később Burma a világ legszegényebb országa lett. A Szovjetunió felbomlásával közel egy időben, egy katonai tábornok államcsínyt hajtott végre és átvette a hatalmat, katonai diktatúrát kényszerítve az országra. Ez a diktatúra jelenleg is hatalmon van. Egy évre rá alakult meg az ellenzék, melyet Aun Szan Szju Kji vezet.

Aun Szan Szju Kji

A hölgy Gandi barátja volt, mivel Indiában nevelkedett, Londonban élt és az Oxfordon tanult, majd az ENSZ-nél dolgozott. Minden újjítás, fejlesztés és haladás az ő erőfeszítéseinek és áldozatának köszönhető itt Burmában. Szinte egész életét börtönben vagy háziőrizetben töltötte, csak pár évvel ezelőtt engedték szabadon. Ügyében többször próbált közben járni az ENSZ, az Amerikai kormány (Hilary Clinton, mikor külügyminiszter volt), de a katonai junta hosszú éveken keresztül hajthatatlan maradt. 2007-2008 között következett be valamilyen változás, amikor is szörnyű összecsapásokra került sor a demokrácia hívei és a junta között. Az ellenzéknek sikerült elérni, hogy szabad választásokat írjanak ki, de a burmaiak szomorú sorsát jellemzi, hogy egy héttel a választások előtt borzalmas erejű hurrikán söpört végig az országon, amiben 130.000 ember meghalt és hónapokig káosz uralkodott. Burma történelmében ez volt a legnagyobb természeti katasztrófa. A választások így elmaradtak és az ittenieknek továbbra is elnyomásban kell élniük.

Ami mégis segít nekik a hétköznapi életüket tisztességben élni, az a buddhizmus, ami mindig is meghatározó volt az ország történelmében, kultúrájában és politikájában. Az i.e. 900-ban betelepedett mon népek vették fel később az indiából származó a buddhista vallást, így igazán mélyen gyökerezik az ország életében. A lakosság 80%-a buddhista, ezzel Tibe és Nepál után Burma a harmadik legszentebb hely. A buddhista szerzetesek mindig is a hétköznapi emberek védelmére keltek, tüntettek az angol elnyomás ellen, a katonai diktatúra ellen. Nagyon sok szerzetest börtönöztek be a 2007-es felkelések során. A buddhizmus mégis itt van a legerősebben jelen az egész régióban. Mind a nagyvárosokban, mind a kisebb falvakban az emberek a sztupák köré gyűlnek és ott gyakorolják a vallást.

A katonia rezsim egy sor értelmetlen újjítást vezetett be, pl a fővárosi rangot elvették Yangontól (mai nevén Rangon) és Nepjida kapta azt meg. Yangon így is a legrégebben alapított és a legnagyobb város, mi is ide érkeztünk. Vízumot még otthonról, elektronikusan intéztünk. Nem is volt gond a bevándorlási hivatalnál, pedig 2-szer is elment az áram. Szerencsére a generátorokról zavartalanul folyt tovább a munka. Itt nagyon gyakori az áramkimaradás.

Burmában a hivatalos fizetőeszköz a Mianmari kyat 4,5 MMK ér 1 HUF-ot.

Taxival mentünk be a belvárosba. Hiába van 3×3 sáv, őrületes dugók vannak. 18 km-t másfél óra alatt tettünk meg.

Átlagos közlekedési viszonyok

Közben a taxis kedvesen elbeszélgetett velünk. Jól beszélnek angolul, és igyekeznek is a túristákkal beszélgetni. A férfiak és a nők is tradicionális ruhát viselnek, a nők nagyon szép színes ruhadarabokat, hosszú de szűk szoknyákat, a férfiak pedig longyit (hasonló mint az indiai szári, csak ez össze van varrva és azt csavarják maguk köré). A másik jellegzetesség pedig, hogy a férfiak bételt rágnak, ami egy pálma levele és egész Dél-Ázsiában használják, pl. Srí Lankán is. A levél enyhén narkotikus, bódító hatású, de folyamatosan rágják, aztán pedig kiköpik. Az illata nagyon kellemes, mentholhoz és az eukaliptuszhoz hasonlít, viszont az a hátránya, hogy sötétbarnára színezi a nyálat és a fogakat, a megrágott bétel kiköpése miatt, barnás trutyi borítja az utcákat, járdákat.

Amikor ezt a napot terveztük, tudtuk, hogy az éjjeli busszal szeretnénk Baganba menni, illetve csak egy napunk marad Yangont megnézni. A legnagyobb kérdés azonban az volt, hogy hová tegyük a táskáinkat. Taxival nem akartunk mászkálni (amit jól is tettünk a dugók miatt), viszont egész nap nem bírtuk volna cipelni a hatalmas táskákat. Még Borneón ez a problémánk is megoldódott, ugyanis egy nagyon kedves, 70+-os brit házaspárral ismerkedtünk meg a szállodában, akikről kiderült, hogy ismerik Burmát, sőt a férj, John Burma szakértő, mert több mint egy évig itt élt. Ő ajánlotta fel, hogy tegyük le a táskákat az egyik barátjánál, akinek egy galériája van a központban. Így taxival a galériához mentünk, ahol az alkalmazottak már tudtak az érkezésünkről, mi pedig biztonságban tudtuk a holminkat.

Első utunk a vasútállomásra vezetett, ahol rengeteg “utazási iroda” üzemel és itt vettünk jegyet az este 8 órás buszra. 4500 Ft egy 700 km-es útért nem is sok, nem?

Ezután útra keltünk, hogy a Swe Dagon Pagodát megnézzük, illetve a környező kisebb sztupákat és pagodákat is. A lépésszámláló szerint 18 km-t sétáltunk a 35 fokban. Ezt nagy hátizsákkal biztosan nem  tudtuk volna megtenni. A járdák állapota siralmas, több helyen be vannak szakadva, sőt sokszor egyáltalán  nincs is.

Átlagos járda

Az autósok nem figyelnek a gyalogosokra, a zebra az olyan mintha nem is lenne. Gyalogosként sokszor igen nehéz a közlekedés. A Pagodát még az 1500-as években építették, több tonna színarannyal van bevonva. Gigantikus látványt nyújt, és lenyűgöző az a részletgazdagság, ahogyan a sztupát és a környező épületeket kidolgozták. Természetesen mindenhová csak mezítláb lehet bemenni, pedig azért akkora tisztaság nincs.

Szerencsére itt nem nagyon szemetelnek, illetve egyrészt felhívják a lakosság figyelmét arra, hogy ne szemeteljenek, másrészt pedig a buddhista  szerzetesek járják a vidéket és oktatják az embereket, hogy mennyi idő alatt bomlik le egy műanyag zacskó vagy egy flakon, így próbálják számukat minimalizálni.

A város a zsúfoltsága ellenére is tetszett. Sokkal nagyobb elmaradottságra és szegénységre számítottunk. Sok blogon azt írják 40 évvel vannak lemaradva más Ázsiai országokhoz képest, de szerintem ez nem igaz. Sokszor volt azért olyan érzésünk, hogy nagyon hasonlít Kubára, de szerintem Srí Lankánál fejlettebbb.

Helyi busz

Gyönyörű az írásuk

Egy kis vizet?

Kismadarakat árult

Csajok, ez egy WC. Fizetős!

Itt épp jó a járda. Ez pedig egy vallási jelkép

Van anglikán egyház is

Az emberek itt is nagyon szeretnek az utcán enni, ahogyan Ázsiában szinte mindenhol. Rengeteg az utcai árus és a kifőzde, de van pl. KFC is és modern éttermek.

Bétel árus nő

Egy doboz sült szöcskét?

Bétel – kiköpve

Este 5-ig sétáltunk, majd visszatértünk a galériához, felvettük a csomagjainkat és taxival elindultunk a buszpályaudvar felé. 2 órán keresztül ültünk a dugóban, de időben voltunk, így is egy órával indulás előtt megérkeztünk. A buszállomás az valami elképesztő. Mindig is lenyűgöz Ázsia monumentalizmusa, de ez a buszpályaudvar nem is egy állomás hanem egy egész falu, amiben utcák vannak kialakítva, miniéttermek, kisboltok, zöldségesek várják az utazókat, illetve műhelyek a buszokat.

Ezek a buszok amúgy nagyon jó állapotban vannak, mind első osztályú, szinte vízszintesbe állítható ülésekkel. Mégis a reptéren eltöltött éjszaka után nem fogadtuk az újabb kalandot tárt karokkal és egy 10 órás buszút igencsak kimozdított abból a bizonyos komfort zónából. Emellet, féltünk kicsit hogyan bírjuk majd a 10 órát és mennyire tudunk majd aludni.

A busz nagyon kényelmes volt, nem ment -10 fokon a klíma, szóval adott volt minden egy jó alváshoz. Az útról tömören annyit mondanék, hogy nem csoda, hogy minden sofőr imádkozik indulás előtt…bővebben pedig annyit, hogy autópályán nagyon kis szakaszt mentünk csak. Hepehupás, kanyargós úton mentünk az út nagy részében, próbáltunk elaludni, de sokszor arra ébredtünk, hogy valamilyen kátyúban ugrott egy hatalmasat a busz. Végül persze sikerült elaludni, van az a fáradtsági szint, amikor bárhol sikerül. A 10 óra nagyon hamar elment, 5:40-re már Baganban voltunk. Szerintem jobb is, hogy nem nagyon láttuk merre jöttünk, az a lényeg, hogy éppségben megérkeztünk ide.

Az állomáson ki volt írva, hogy a taxi Old Baganba, ahol a szállásunk van 8.000 MMK-ért visz el, de minden taxis fejenként akart 10-et vagy 8-at kérni. Végül egy fiatal srác mellett döntöttünk, aki egy póni-lovaskocsin vitt el minket a szállodához. Mit ne mondjak, autentikus és rázós élmény volt.

Lovaskocsi

Napfelkelte Baganban

A szállodában pedig annyira kedvesek voltak, hogy egyből kaptunk szobát, így 7 órakor már vízszintesben voltunk és tudtunk pihenni kicsit, mielőtt nekivágtunk volna Bagan felfedezésének.

Az emberek amúgy elmondhatatlanul kedvesek, szerények, már-már zavaróan alázatosak. Mindenhol segítenek, a reptéren, az utcán, bárhová mentünk mindenki szívesen szóba áll a turistákkal, nem akarnak átvágni vagy lehúzni lépten-nyomon, önzetlenül segítenek. Hiába, buddhisták…