Mivel Borneón nagyon gyenge volt a wifi, így most egyben töltöm fel az elmúlt 5 nap élményeit. Mivel itt lassan hajnali kettő, nézzétek el nekem, ha egy képet kétszer csatolok, vagy ilyesmi..:-)

A Gold Coastról Szingapúri átszállással jutottunk el Borneóra, amire az egész napunk elment. A hostelből reggel 5-kor indultunk el a reptérre, 9:10-kor indult a gépünk, és úgy számoltuk, hogy 3,5 óra alatt odaérünk. Felszállás után köszöntötte a pilóta az utasokat, és ekkor mondta, hogy 7,5 óra múlva Szingapúrban leszünk. Eléggé meglepődtünk, de hosszas számolás után rájöttünk, hogy az időeltolódásokat fordítva kell hozzáadni, így hamar kijött a 7,5 óra. A távolság több, mint Dubai-Szingapúr, de szerencse, hogy volt nálunk laptop, így két filmet is megnéztünk. Egyébként a légitársaság fapados volt (Scoot), aminek az a jellegzetessége, hogy óriás gépekkel közlekedik (Boeing 787) és hatalmas távolságokat is képesek átrepülni, elérhető árakon. Szingapúrban a Changira érkeztünk, a világ egyik legjobb repterére. Két éve jártunk itt utoljára, már akkor is imádtuk. Tele orchideákkal, növényekkel, tiszta, tágas, mint valami modern pláza. Ezúttal azonban nem volt időnk élvezni a repteret, mert 2 óránk volt átszállni a Borneóra induló járatra. Nagyjából 40 perc alatt jutottunk át a bevándorlási hivatalon és szereztük vissza a csomagjainkat. Ezután indult a rohanás. Ahhoz, hogy be tudjunk csekkolni a következő járatra, át kellett mennünk a másik terminálba a skytrain-nel, megkeresnünk az Air Asia pultjait, majd újra átmenni a kivándorlási hivatalon, két biztonsági ellenőrzésen, és végül 40 perccel az indulás előtt sikerült megérkeznünk a kapuhoz.

Este 8-kor szállt le a gépünk Kota Kinabaluban, ahonnan shuttle busszal mentünk be a városközpontba. A szállodánk a buszmegálló mögött volt, aminek azért örültünk nagyon, mert szakadt az eső. Megérkeztünk az esőerdőbe és újra az északi féltekén vagyunk.

Borneóról is mondok azért néhány szót. A legfontosabb, hogy földünk 3. legnagyobb szigete. Három ország osztozik rajta.

A Brunei Szultánátusé a legkisebb rész az északi részén, ezt követi Malajzia tulajdona. De  a sziget nagy része Indonéziához tartozik. Földünk legnagyobb kiterjedésű esőerdője található itt. Bár sajnos csak múlt időben beszélhetek, hisz a fakitermelés és a pálmaolaj miatt mind a maláj, mind az indonéz kormány módszeresen égeti fel az őserdőt, és ültet hatalmas pálmaerdőket. A Malájok már-már kezdik felfogni, hogy tönkreteszik rengeteg veszélyeztetett, endemikus állat élőhelyét (borneói törpe elefánt, orángután, szumátrai orrszarvú), viszont az indonéz kormány kapzsiságának és korruptságának egyenlőre úgy tűnik nincs határa. A legtöbb itt élő állatfajt a kihalás fenyegeti.

Két éve jártunk először Malajziában, már akkor is nagyon szerettem volna Borneóra eljutni, elsősorban az orángutánok miatt. Már Kuala Lumpur környékén is láttuk a hatalmas pálmaerdőket, ezért vegyes érzelmekkel érkeztem. Egyrészt boldog voltam, hogy végre láthatom az orángutánokat a természetes élőhelyükön, másrészt nagyon tartottam attól, hogyan fogom fogadni az ember pusztítását.

Kota Kinabaluban csak egy éjszakát töltöttünk. A reptér és környéke vetekszik bármilyen európai várossal, de a belváros már teljesen más. Látszik, hogy nagyon fejlesztik, Borneó végre fontos lett a kormánynak, hisz rájöttek, a turizmusból sokkal több pénzhez jutnak, mint a pálmaültetvényekből. Kota Kinabalu halászváros, a konyháját dícsérik, elsősorban a tengeri ételek miatt, viszont nem túl sok látnivaló akad errefelé.

 Reggel 10-kor indult a buszunk Sepilokba, ahol a következő 4 napot töltöttük.

Az út 6,5 óra volt, az első fele nagyon, de nagyon izgalmas volt, hiszen a Mount Kinabalu körül mentünk, ami Borneo legmagasabb hegye, 4095 m magas. Mivel nincs hó, így egészen a csúcs körül visz az út, egy szakaszon a felhőkben mentünk. Gyönyörű látványban volt részünk egészen a Kinabalu Nemzeti Parkig.

Ahogy leértük a völgybe órákon át hatalmas gazdaságok mellett haladtunk el. Amerre a szem ellát, mindenhol pálmafák, itt-ott kiirtott erdő, máshol fiatal ültetvények.

Láttuk, hogy szüretelik le a fa termését, amit aztán hatalmas kamionok szállítanak el a feldolgozó üzembe. A kinyert zsiradék a margarin alapanyagául szolgál, illetve biodízelgyártásra használják. Gondolná az ember, hogy valamiből az itteni embereknek is meg kell élniük, de igazából bármi másból megtudnának. Rengeteg zöldséges mellett haladtunk el, olyan gyönyörű termések mellett, amilyeneket még sehol nem láttunk.

De a helyzet az, hogy a legnagyobb amerikai, európai cégek (Unilever, Bertolli, PALMA Group) idejönnek, termeltetik a pálmafákat, kinyerik a pálmaolajat, majd potom pénzért felvásárolják a helyiektől, hogy testápolókat, szappanokat, samponokat, csokoládékat, desszerteket készítsenek. Biztosan van egy-két nagyon gazdag indonéz és maláj család, de a legtöbbük, akiket mi láttunk, viskókban élnek, órákra egy-egy nagyvárostól, a gyerekeiknek esélyük sincs iskolába járni, vagy jobb életben reménykedni.

A világ pálamolaj kitermelésének 87%-a Indonéziából és Malajziából származik.

Szomorú utazásunk végén Sepilokban szálltunk le a buszról, ahol még megmaradt némi természetes dzsungel. A főútról taxival jöttünk be a szállásra, ami az esőerdőben van. Sepilok Nature Resort, ahol tisztelik a természetet. Egy tó partján aranyos kis faházak bújnak meg, tele zöldebbnél-zöldebb növényekkel, orchideákkal, fákkal. Érkezésünk után két perccel hatalmas tukánokat is láttunk. Felüdítő látni, hogy élnek még itt emberek, akik vigyáznak a környezetre és a természetre. Ráadásul az egész meseszép. A rengeteg hostel után szerettünk volna egy igazán jó szállást is beiktatni, ahol ki tudjuk pihenni magunkat. Itt végre nem füldugóval alszom! 🙂

A szálloda szervezésében különböző túrákon lehet részt venni. Egyből jelentkeztünk is egy éjszakai dzsungel túrára. Este 6-kor indult, de persze korom sötét volt már. Kaptunk gumicsizmát és elemlámpát, majd 2 túravezetővel és tizenketted magunkkal elindultunk a sötétség felé. Naplemente után megelevenedik az erdő, bogarak, madarak, az éjszakai állatok előjönnek. Ámulatba ejtő, de egyben félelmetes. Minden csupa sár volt, rengeteg a kis tavacska, patak az erdőben. Nem véletlenül nevezik láperdőnek is a borneói esőerdőt. Nagyobb testű állatra nem számítottunk, viszont kisebbekre annál inkább. Láttunk gyönyörű madarat (Kingfisher-t), lepkéket, különböző békákat, skorpiókat, pókokat és piócát. Másfél órán keresztül dagasztottuk a sarat. A túra végén, hogy egy kicsit mélyebben is átérezzük az erdőt, minden lámpát leoltottunk. Szerencsére csak egy-két percre, mert az ájulás kerülgetett. Tényleg félelmetes a korom sötétben elképesztő hangok között ácsorogni.

Másnap pedig eljött az a nap, amire a legjobban vártunk. Hotelünk kb. 100 méterre van az Orángután rezervátumtól, így korán reggel átsétáltunk. 10-kor és 3-kor van etetés.

Egy rövid videót néztünk meg az etetés előtt, arról, hogy kik és miért csinálják ezt a rezervátumot, ami amúgy angol tulajdonban van. Sajnos az okokról nem esett szó (erdők irtása), azt viszont elmesélték, hogyan keresik fel az árván maradt orángutánokat, és  hogyan zajlik a sokszor 10 éven keresztül tartó kemény munka, míg visszaszoktatják őket a vadonba és megtanítják őket a túlélésre. Az orángutánok nevelik kölykeiket a leghosszabb ideig, a kicsik 8-10 évig az anyjuk mellett maradnak és tőlük tanulják meg hogyan jussanak élelemhez és hogyan építsenek maguknak éjszakára fészket. Sajnos az erdők kiirtása során nagyon sok felnőtt orángutánt megölnek, a kicsiket vagy otthagyják, vagy pedig hazaviszik és háziállatként nevelik. A rezervátum dolgozói ezeket a kicsi orángutánokat mentik meg és tanítják őket az anyjuk helyett. A helyi egyszerű emberek sokszor nem is tudják, hogy törvénybe ütköző az állatokat hazavinni, mivel június óta kritikusan veszélyeztetett kategóriába tartoznak.

A videó után a kültéri óvodát néztük meg, ahol a kisebb majmokat edzik, tanítják őket fára mászni, erősíteni az izomzatukat és szocializálódni a többi majommal. Sajnos csak üvegen keresztül lehet őket nézni, mert minden betegséget nagyon könnyen elkapnak az emberektől, akár egy megfázás is halálos kimenetelű lehet náluk. A legtöbbjük kis lusta, a gondozóknak szigorúan kell rávenni őket, hogy mozogjanak és ne csak a földön ücsörögjenek.

10 órára átmentünk az etető emelvényhez, de sajnos csak egyetlen majom jelent meg.

Viszont a jeggyel délután is vissza lehet jönni, ezért örültünk annyira, hogy ilyen közel van a szállásunk és vissza tudunk jönni  a későbbi időpontra is. Így átmentünk egy másik rezervátumba, ahol Maláj Medvék vannak (Sunbear). Szintén veszélyeztetett állatfaj, de egy kínai fickó megvett egy hatalmas erdőt, ami menedékül szolgál ezeknek az aranyos mackóknak. A macik, 1,5-2 méter hosszúak, hatalmas körmükkel ügyesen másznak fára, hosszú nyelvükkel pedig minden táplálékot kitúrnak a földből. Ők a legkisebb termetű és egyben legagresszívabb medvék a világon, pedig nagyon aranyos kis fejük van. 20 méter magas fákon alszanak, így mi is nagyon jól megépített függő hidakon, útrendszeren jártuk be az erdőt, ahol rengeteg medvét láttunk. Persze ők is szívesebben előjöttek, hogy a gondozóktól kaptak némi élelmet.

Kifelé menet kicsit szomorkodtunk, hogy csak egy vadon élő orángutánt láttunk, amikor megpillantottunk kettőt előttünk a fán csüngve az út felett. A hozzánk közelebbi fiatalabb volt, a hátrébb lévő már kicsit idősebb. Elég naivan azt gondoltam közel lehet menni hozzájuk, hisz olyan imádnivalóan kis kedves fejük van, de a kicsi elég agresszíven kezdett viselkedni, gallyakat tört le és visított, így hátráltunk. Ezt egy kicsit nehéz feldolgoznom, hogy ők tényleg vadak és nagyon hasonlítanak a többi majomra viselkedésben, holott ők az ember legközelebbi rokonai, hisz génállományunk 96,4%-ban megegyezik.

Fél óra alatt sikerült tőlük kijönni az úton, annyira nem örültek a látogatóknak. Közben néhány őr is odajött vigyázni a turistákra.

A délutáni etetésen már sokkal szerencsésebbek voltunk, mert összesen 7 orángutánt is láttunk, amiből kettő pici volt, az egyik 2 hónapos, a másik 1,5 éves. Az anyukák már a rezervátumban nevelkedtek, így a gondozók nagyon örültek, hogy utódokat hoztak a világra. Emocionálisan persze ők is nagyon kötődnek ezekhez az állatokhoz. Azt is elmondták, hogy nagyjából 100 orángután él az erdőben, ebből néhányan soha nem térnek vissza az etetésre, mások minden nap jönnek. Összesen amúgy már csak kb 30.000 orángután él szabadon. Élettartamuk szabadban 40 év, fogságban 60. Életük során, 2-3 utódot hoznak a világra.

A 4 órás busszal kénytelenek voltunk bemenni a közeli városba Sandakanba (amit Sandokánról a maláj tigrisről neveztek el), mert itt helyben nem lehetett normális áron pénzt váltani. Egy kis mikrobusz szedte össze az embereket és vitte el a környéken lévő otthonaikhoz. Útközben 3-4 nyomortelep szerű falut is láttunk, pálmaültetvényeket és feldolgozó üzemeket.

Maga a város nem különösen szép, de legalább a tengerparton fekszik. A központ tele van bazárszerű árusokkal, elsősorban textilboltokkal, amik a muzulmán nőknek kínálják a különböző színű és anyagú fátylakat. Nagy nehezen találtunk egy bankot, de kiderült, nincs váltás, keresnünk kell egy helyi váltót. Zárás előtt 3 perccel estünk be az ajtón. Egyrészt örültünk, mert sikerült, másrészt bosszankodtunk kicsit, mert még mindig a reptéren váltottak a legjobban. Ha valaki errefelé tervez jönni, így számoljon. Az egésznek annyi haszna volt, hogy visszafelé egy nagyon szimpatikus taxissal mentünk vissza Sepilokba, akivel sikerült megalkudnunk a másnapi transzportban.

Másnap újra majmokat néztünk, de ezúttal a borneói nagyorrú majmokat. Előtő napi taxisunkkal mentünk át a 20-30 km-re lévő másik rezervátumba, ahol két helyen is meg lehet ezeket az érdekes majmokat nézni. Azt olvastuk, hogy ez is egy kínai fickóé, aki elég nagy területű erdőt kiirtott, hogy pálmaolajat termeljen, de egy nagyobb részt meghagyott, hogy az ott élő állatokat megvédje és életteret biztosítson nekik. Annyira okos állatok, hogy már az etetés időpontja előtt ott ült mindkét falka a fákon, majd mikor kirakták nekik a gyümölcsöket, tököket, 40-50-en jöttek lakmározni. Minden falkát egy domináns hím vezet. A hímeknek jellegzetesen nagyra nőtt az orra, a nőstényeknek és a kicsiknek kisebb, pisze, felfelé álló.

Közben az eső is elkezdett esni, de a majmokat ez egyáltalán nem zavarta. Amúgy is szeretnek és tudnak is úszni, így egy kis eső meg sem kottyan nekik. Az erdőt körülvevő mangrove mocsárban több fajta majom is él még, de ezek most nem jöttek elő. Kifelé viszont láttunk mocsári rákot, halat, és rengeteg mókust.

Délután egy a hotel által szervezett programon vettünk részt. A Kinabatan folyón hajóztunk két órán keresztül, ami Borneó leghosszabb, Malajzia második leghosszabb folyója. Természetvédelmi övezetnek nyilvánították és 560 km-en keresztül fenntartják az esőerdőt és óvják az itt élő állatokat. Mivel az állatok nagy része naplemente előtt kijön a folyóhoz, hogy éjszakai menedékre találjon, így jó esélyünk volt az állatok megfigyelésére. Gyönyörű mocsárerdő mentén haladtunk egy kis csónakban, ahol makákókat, nagyorrú majmokat, sasokat és tukánokat láttunk. A 16 féle tukánból 8 őshonos Borneón. Sőt indulás után, pár km megtétele után egy hatalmas krokodilt is láttunk, 3-4 m közötti lehetett. Túravezetőink is meglepődtek, hogy ekkora példánnyal találkozunk, de szerencsére a krokodil jobban félt tőlünk, mint mi tőle. Sok kisebb folyó is beletorkollik a Kinabatanba, és ezekben különösen szeretnek elrejtőzni a krokodilok. Évente rengeteg halász esik nekik áldozatul, sötétedés után így ezekben a kisebb folyókban nem is szabad a vízen lenni. A visszafelé vezető úton gyönyörű naplementében volt részünk. Az időjárással pedig hatalmas szerencsénk volt, mivel szinte egész délután esett, de szerencsére a folyón az esőfelhők elkerültek minket. Óriási élmény volt az állatokat természetes közegükben, vadon megcsodálni.

Néhány giccses naplementés kép:

Utolsó napunkon, mivel csak este indult a repülőnk, elmentünk a közeli Rainforest Discovery Centerbe, vagyis egy esőerdő felfedző útra indultunk. Volt jópár túraútvonal, sőt 30-40 méter magasan is lehetett menni kiépített magasösvényeken, a fák lombkoronája alatt. Rengeteg madár, majom, elefánt és bölény él itt az erdőben. Megmondom őszintén, mikor a 10-15 méteres fák között sétáltunk kettesben, egyáltalán nem is bántam, hogy nem botlottunk egy hatalmas majom falkába. Itt út közben nincsenek guide-ok, sőt néha csak gyéren kiépített utak, tehát tényleg a dzsungel közepén túráztunk. Rádásul nem úgy kell elképzelni egy esőerdei túrát, mint egy laza erdei sétát. Kb 15 perc alatt szakadt rólunk a víz, mivel a levegő páratartalma extrém magas, az oxigén nem annyira dús, mint valamilyen hegyvidéki tájon, így három óra alatt tökéletesen le is fárasztottuk magunkat.

Borneóra most sajnos csak ennyi időnk jutott. Igaz az esős évszakban jöttünk, mégis megúsztuk kevés esővel, és ilyenkor legalább nincs akkora meleg, illetve a turista is kevesebb. Az alapján amit láttunk, meg is állapítottuk Gézával, hogy eddig mindkettőnknek Borneó tetszett a legjobban. Az állatok, a természet közelsége páratlan élmény, örök emlék.