Franz Josef településen még egy napot töltöttünk. Éjjel nagy eső volt, hatalmas széllel, ami csak hajnalban csökkent. Reggel 9 óra körül, már kezdtünk látni valamit a napból. 10 óra felé újra felcsillant a remény, hogy fel tudunk menni a gleccserre. Mivel a 11:40-es turnusra voltunk regisztrálva, gondoltuk megnézzük alulról is a gleccsert. Nem olyan nagy, mint az előző napi Fox gleccser, nekem mégis jobban tetszett. Talán mert gyönyörű napfényben láttuk és kéken ragyogott a jég.

Egy halk megjegyzés azoknak akik szerint a globális felmelegedés kamu. 2008-ban az egész völgyet jég borította…3-4 km-t húzódott vissza a gleccser, de még így is 10 km hosszú.

Indultunk is vissza a faluba, de mikor a parkolóba értünk, megláttuk ezt:

Itt már sejtettük, hogy ma sem lesz szerencsénk és nem tudunk felmenni. Így is volt. A központban elmondták, hogy a gleccseren már szakad az eső, és a látótávolság szinte nulla, így a helikopterek nem tudnak leszállni (a gleccserre egyedül helikopterrel lehet feljutni, és így indulnak a túrák: 5 perc helikopter, 3 óra a jégen). Nem biztonságos repülni, így aznapra az összes túrát lemondták.

Miután kicsit összeszedtük magunkat a csalódottságunkból, újra kocsiba ültünk és elindultunk észak felé, végig a Costal Highway-en. Gyönyörű tengerpartok mellett haladtunk el.

És még gyönyörűbb városkák között.

 

Útbaejtettük a híres Pancake, azaz palacsinta sziklákat, amik keletkezését a tudósok máig nem tudtak megfejteni. Nem értik, hogyan keletkeztek a rétegek, és miért állnak külön. Tényleg nagyon érdekes képződmények.

Majd tovább haladtunk észak felé, és végre találtunk fókákat. Már nagyon vártuk. 🙂

Lassan hátrahagytuk a mérsékelt övi esőerdőket, és fenyvesekkel borított hegyek közt haladtunk. A sok szép állomásnak köszönhetően csak este 10 után értünk Motuekába, az Abel Tasman nemzeti park kapujához. Az utolsó másfél óra sötétben és esőben telt. Viszont az utak kiváló állapotban vannak. A minőségük 95%-ban tökéletes, ahol nem azt csinálják. Az egész infrastuktúra nagyon fejlett, mindent kitábláznak, minden kanyar előtt kiírják, hogy hány fokos. Vannak pihenők 4-5 km-enként. Még piknikezni is lehet, hisz mindenhol pad és asztalka várja az utazókat. Minden nevezetesebb állomásnál van szemetes és nyilvános, tiszta illemhely.

Mouteka nem lopta be magát a szívünkbe, így korán reggel elindultunk újra a keleti part felé. Mivel szakadt az eső, úgy döntöttünk kihagyjuk a nemzeti parkot. Az időjárás jelentés szerint egyedül Keleten sütött a nap, szóval gyorsan ki is találtuk, hogy elmegyünk bálna nézésre, illetve megnézzük az útba eső fóka kolóniákat.

Legnagyobb örömünkre meg is találtuk őket. Rengetegen napoznak és lustálkodnak a sziklákon. Ohaunál legérdekesebbek a fókák, ugyanis felmennek a tengerbe áramló folyón, nagyjából egy km hosszan egy vízesésig. Az erdei ösvény meredekségét és a sziklás folyómedert látva szkeptikusak voltunk, míg nem megláttunk egyet, aki épp ugrált felfelé.

Új-Zélandon az úgynevezett Fur Seal őshonos, (bundás fóka). Fantasztikus úszók, van, hogy átszelik a Tasman-tengert egészen Ausztráliáig. Szeretnek a parton ücsörögni és pihenni, mert a hátsó tappancsuk erős és izmos, így nagyon jól tudnak a szárazföldön is közlekedni.

Fél óra alatt megérkeztünk Keikourára, ami egy félszigeten fekszik. Egyből a bálna néző központba mentünk, mert reméltük, hogy a 15 vagy 16 órás túrára lesz még hely. Érkezésünkkor a jegypénztárnál azt mondák minden hely foglalt a mai nap folyamán, mire odalépett egy kedves idős hölgy és megkérdezte, hogy most azonnal is tudunk menni? Naná. Amennyire nem volt szerencsénk a gleccserrel, most annál szerencsésebbek voltunk a bálna lessel. A biztonsági oktakás így kimaradt, mondjuk nem bántuk annyira. Viszont amikor a buszban ültünk, a tájékoztató brossúrában erősen javasolták a tengeri betegségben szenvedőknek, hogy vegyenek be gyógyszert, ami nekem sajnos a kocsiban maradt. A kikötőbe érve megpillantottuk a katamaránt, amin az elkövetkezendő 2,5 órát töltöttük.

Már a kihajózásnál lehetett érezni mekkora hullámok vannak…páran rosszul is lettek, szerencsére én kitartottam. (Géza alapból jól viseli). Majd negyed óra múlva szerencsére megálltunk, mert egy bálna feljött levegőért. Új Zélandon az Ámbrás Cet (Sperm Whale) honos, világszerte 500.000 példány él belőlük. Ezen kívül vannak még Kékbálnák(sajnos már csak 3000 példány él belőlük a bálnavadászoknak és a vegyi szennyezésnek köszönhetően), Gyilkos bálnák és palackorrú delfinek.

Az ámbrás cetek kb 20 m hosszúak és átlagban 40 tonna súlyúak. Így néz ki a víz alatt, csak, hogy el tudjátok képzelni. Ja, igen, foga van. Ők a legnagyobb foggal rendelkező cetek. Amúgy a híres Moby Dick is ámbrás cet volt.

Mi ennyit láttunk belőle:

Először bosszantott a másik túrista hajó, de a méretek miatt végülis nem is baj, hogy ott volt. Az első képen a vándoralbatrosz, szárnyfesztávolsága 3 m. A bálnák egy, másfél órákat töltenek a víz alatt, majd 15-25 percre jönnek fel a levegőre, pihenni.

Miután a bálna a víz alá bukott, tovább folytattuk utunkat a több méter magas hullámok között. A csodával határos, hogy sikerült nyugodtnak maradnom és nem lettem rosszul. Persze jól jöttek a 15-20 perces hajózás utáni szünetek, amikor újabb bálnákat vagy delfineket kerestük. És találtunk is:

Szépséges kis Dusky Doplhin-ok, talán sötét delfin a magyar fordítása? Nagyon jó fejek voltak, körbeúszkálták a hajót, ugráltak ki a vízből. Kedves kis állatok.

A túránk itt nem ért véget, (és az én megpróbáltatásiam sem), merthogy a hajó legénysége, de főleg kapitánya nem érte be egy bálnával. Egy úgynevezett passzív szonár nevű készüléket dugtak be a vízbe, ami képes bemérni, hogy milyen irányból jön a bálna hangja. A hajó abba az irányba szélsebesen elindult, majd szabad szemmel kerestük, hátha meglátjuk a bálna hatalmas hátát. Sajnos nem láttunk újabb példányt. Közben viszont a hajón folyamatosan prezentációkat tartottak a bálnákról, az óceánról és a delfinekről. Ez sokat segített a figyelem lekötésében, habár őszintén szólva a visszautunk simább volt. Megtudtuk, hogy a bálnák azért szeretnek ennyire itt lenni, mert egy kanyon vonul az óceán mélyén, ahol a föld beszakad és 90 méteres mélységről hirtelen 800 méteresre vált. Mivel a bálnák ragadozók, a tenger mélyén több táplálékot találnak, pl. óriás tintahalat, vagy tonhalat. A prezentációk végére el is értük a kikötőt, és újra szárazföld volt a lábunk alatt. A nagy hullámok és a tengeri hullámvasút ellenére nagy élmény volt a túra.

Ezután visszafelé indultunk Blenheimbe, a Marlborough vidék szívébe, ahonnan a világ egyik leghíresebb bora, az új-zélandi Savignon Blanc származik.

Gyönyörű látványt nyújt a dombok közt megbúvó ezernyi szőlőtő.

Mivel nyolc óra már elmúlt, egyetlen borászat sem volt nyitva, de azért egy üveggel bontottunk este. Tényleg ez az egyik legfinomabb fehér bor amit ittam.

Az éjjeli földrengés után, pedig sokkolva ülünk a TV előtt, és nézzük az ország helyzetét. A tegnapi bálnales helyszínét érintette leginkább a földmozgás. Alagutak omlottak össze, utak szakadtak be és váltak járhatatlanná, elzárva az embereket a külvilágtól. Még most is katonai helikopterek köröznek és próbálnak segíteni a bajba jutottakon. Holnap mennénk át komppal Wellingtonba, de a kompok megsérültek, sőt a kikőtőbe vezető híd Wellingtonban is beszakadt. Legalább 5o utórengés volt eddig, a legutóbbi 3 perce. Át kell szerveznünk valamelyest az utunkat, de így is szerencsések vagyunk, hogy nem alattunk, hanem tőlünk kb. 50 méterre hasadt szét a föld.