Péntek délután szerencsére csak másfél órát esett, így tegnap hajnali kettőkor felkeltünk, hogy megmásszuk a Mount Batur nevezetű vulkánt. Egy srác jött értünk, három franciával osztoztunk a kocsin és a túrán. A közvilágítás nagyon gyér, így nagyjából semmit nem láttunk merre tartunk, mi mellett haladunk el. Kb. 40 perc elteltével volt az első megállónk, egy buszmegálló szerűségben volt három pad, kávét, teát kínáltak és banánpalacsintát, így:

További fél óra kocsikázás után megérkeztünk a hegy lábához. A hold megvilágította úticélunkat, így nagyjából lett némi sejtésünk mit jelent az 1717 m. A parkolóban Sami (Szami) a túravezetőnk fogadott, egy 20 éves lány, aki 2 éve minden nap megmássza a vulkánt, van, hogy naponta kétszer is. Decemberben és januárban, amikor az esős évszak kezdődik, “csak” hetente ötször…

A túra két órán át tartott felfelé, az elején puha vulkáni hamun lépkedtünk, majd kb 1 km múlva köves rész kezdődött, amit lassan felváltott a megkövült láva. A mászás második szakasza sziklamászásba ment át, én meg végig azon paráztam, hogy oké, hogy felmegyünk, de hogy fogok lejönni? Főleg, hogy iszonyat tériszonyom van…persze mentünk tovább, napfelkeltére fel kellett érnünk. Közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért kell nekünk folyton ilyeneket csinálni..igen-igen, a szó amit kerestem a nem normális…aztán egyszer csak, nagynehezen felértünk, negyed órával napfelkelte előtt.  Fent 15  fok volt, először fáztunk Balin. Lábunk alatt hevert Bali legnagyobb tava, a Batur tó, és mögötte több hegy. A látvány valóban lenyűgöző volt.

Fél órát, negyven percet pihentünk, miközben gyönyörködtünk a napfelkeltében, majd tovább indultunk, hogy a krátert megközelítsük. A kráter gőzt és kénes füstöt pöfögött, a gőz kellemesen meleg volt, mint megtudtunk közvetlenül a magma izzásából származik. Samitól megtudtuk azt is, hogy a vulkán legutoljára 2000-ben tört ki, előtte 1926-ban, majd 1963-ban is volt egy-egy hatalmas kitörése. 26-ban éjjel tört ki, és a láva olyan lassan és halkan jött le a hegyről, hogy senki nem hallotta, így több mint 500 ember lelte akkor halálát. Ezután egy hatalmas robbanással lerepült a hegy kb fele, így lett az anno 3000 m magas vulkánból 1700m. 63-ban megintcsak az egész környéket letarolta, de már nem követelt annyi halálos áldozatot.

Szépen lassan kezdtük meg az ereszkedést, Saminak, na és persze Gézának köszönhetően esés nélkül megúsztam, pedig az apró köveken és a hamun rengetegen elestek. 10 óra körül végre betonon sétáltunk.

Miután Sami elköszönt tőlünk, a sofőrünk egy közeli fűszerkertbe vitt, ami alatt a völgyben kávé, mandarin és banán ültetvény terült el. Nagyon kedves túravezető kísért minket végig, egyrészt rengeteget mesélt a kávé-cserjéről, másrészt az itteni társadalomról. Ami a legérdekesebb volt, hogy a kávé babban is megkülönböztetnek női és férfi nemeket, a női babban két szem kávé van, a férfi babban csak egy, viszont az sokkal erősebb, így abból főzik az espressot, a nőiből pedig a gyengébb bali kávét. Megnéztük a vaníliát, a kakaóbabot, megtudtuk hogyan készítik az őrölt kávét, majd kóstolót is kaptunk a legfinomabb kávékból, teákból, kakaóból.

A túravezető srácot (sajnos a nevét nem kérdeztük meg) az emberekről faggattuk. Samitól már hallottuk, hogy nem dolgozhatnak szállodában vagy étteremben diploma nélkül. Az egyetem pedig nagyon drága (kb. 5000 $), de ennyi pénzük nincs. Így a fiatalok elkezdenek angolt tanulni, egymástól, filmekből és a túristáktól. Ha ügyesek, alkalmazzák őket olyan helyeken, ahol sok a túrista. Ezzel nagyjából 900.000 IDR-t keresnek havonta, ami kb 80$. Hotelekben, étteremben 1,2 mio a kezdő fizetés, az átlag pedig 1,4 mio, azaz kb 120$. Mikor azt kérdeztem elég-e ez a megélhetésre, csak mosolygott és azt mondta nincs más lehetősége, minthogy elég legyen. A családok együtt élnek és a gyerekek támogatják a szülőket öreg korukban. Olyan, mint szociális háló, egyáltalán nem létezik. Régebben ezért (is) volt divat, hogy 6-7-8 gyereket is vállaljanak a családok, de ma már maximum kettőt. Persze az orvosok, bírók, értelmiségiek jogosulttá válnak valamilyen állami juttatásra, de a falusiak főként mezőgazdaságból és turizmusból tartják fent magukat.

Apropó mezőgazdaság: sokmindent csinálnak elég furán itt, viszont mezőgazdaságból profik. Egyrészt a tufán gyönyörű növényeket termesztenek fólián, minden palántát bambuszból összerakott magasított asztalra ültetnek, hogy ne kelljen hajolni…lehet tűlük tanulni. Az időjárás pedig kedvez a növénytermesztésnek, ahogy visszaértünk a szállásunkra és megettük a mai adag banánpalacsintát, egyből leszakadt az ég.

Aludtunk is két órát, majd úgy döntöttünk kibérelünk egy robogót és felfedezzük a környék látnivalóit. Először a Tegalalang rizsteraszra mentünk. Magával ragadó látvány tárult elénk. Fel-le mászkáltunk a teraszok között, jobbnál-jobb fotólehetőségeket felfedezve.

Mivel naplementéig volt még  majd két óránk, elindultunk, hogy megnézzük a Tegenungen vízesést. Soha nem láttunk még igazi dzsungelből jövő zuhatagot. Lenyűgözött a látvány.

Ma reggel robogóra pattantunk és elindultunk a vicces nevű Bedugulba, hogy megnézzük az Ulun Danu Beratan templomot, a Beratan tó partján. 1,5 óra volt az út odafelé, és GPS nélkül esélyünk sem lett volna megtalálni. Útközben betekintést nyertünk a helyiek életébe (további részletek a képgalériában), de magunkban megfogalmaztuk, hogy olyan nincs a földön amit a balinézek nem tudnának elszállítani motoron.

Viszont a vidéki táj látványa ismét lenyűgöző volt. A balinézek nagyon szépen megtanultak együtt élni a természettel. Nem zsákmányolják ki a földet, az erdőt, csak egy kis részt tulajdonítanak el belőle, így minden rizsföld mögött gyönyörű erdő terül el, minden olyan üde és zöld. Mindemellett pedig nagyon sokat és szorgalmasan dolgoznak az emberek. Maga a rizstermesztés az egyik legnehezebb munka, amit láttam, mégis még idős korban is végzik. Még vasárnap is mindenki jön-megy az úton, vagy egy ceremóniára siet, vagy az áruját szállítja (vagy a malacát sétáltatja a főúton, pórázon 🙂 )

Nehéz sorrendet felállítani azok között a az országok/szigetek között ahol eddig jártunk, de Bali a top 3-ban benne van. Egyedül az állatok hiányoznak (mármint a nagy testű emlősök, mert akár fél méteres gekkóból is akad bőven).

A változatos vidéki táj után megérkeztünk Bedugulba:

Ulun Danu Beratan templom

A templom képeken gyönyörű, de őszintén szólva nekünk kicsit csalódás volt. Az egész nem több, mint 7-8 m magas, pedig mi sokkal nagyobbra számítottunk. Nem is maradtunk itt túl sokáig, így is hatalmas dugóban vezetett az utunk vissza Ubudba. Visszafelé megpróbáltunk még egy híres rizsteraszt meglátogatni, de sehogyan sem találtuk meg a bejáratot, így helyette az Ubud Palace-t néztük meg. Közben pedig megállapítottuk, hogy az utat és a sok látnivalót sokkal jobban élveztük, mint a megtekintett (vagy megtekinteni akart) látványosságokat.

A túra és a tegnapról származó izomláz levezetéseként elmentünk egy balinéz spa-ba, egy egyórás tradicionális masszázsra. Egyrészt nagyon érdekes volt ez a stílus, másrészt pedig nagyon kellemesen feltöltött.

Ubud hangulata viszont nagyon tetszik nekünk, látszik rajta, hogy falusi környezetből nőtte ki magát nagyobb várossá. Nincsenek nagy boltok, bár azért a nyugati kultúra itt is erősen megtelepedett, ha csak a Starbucksra, a Polo Sportra vagy a Pandorára gondolok. Ennek ellenére mindenki nyugis, talán azért mert ide tényleg mindenki jógázni jön, vagy hátizsákos túristaként tölt el itt néhány napot.

Sajnos Baliból csak ennyi jutott, igaz még egy napra visszajövünk majd Kuta-ba, de most tovább indulunk Floresre, hogy a komodói sárkánygyíkokat meglátogassuk.